Új felismeréseket is hozott a pandémia ideje, lelki szemléletváltásra is szükség lenne karácsony közeledtével, advent idején – jelentette ki a Maszolnak adott interjúban Csűry István. A Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspökével advent első vasárnapja előtt beszélgettünk.

Ebben az évben egy eddig nem tapasztalt helyzettel, a világjárvánnyal kellett szembenéznünk. Hogyan érintette ez Csűry Istvánt magánemberként és egyházi vezetőként?

A királyhágómelléki egyházkerületet is utolérte ez a szörnyű világbetegség, amely, a kezdetnek kezdetén olyannak tűnt, mint amin túl fogunk esni. Aztán nagyon komolyra fordult a dolog. Nekem személy szerint akkor lett nehéz ez a helyzet, amikor az orvosok bizonytalanságát fedeztem fel, egymásnak ellentmondó kijelentéseket hallottam. Ugyanakkor láttam a környezetemben, hogy az orvosok és a rendőrök tartanak leginkább a betegségtől, és több mint valószínű, hogy ők is a legjobban kitettek, de egy ilyen láthatatlan betegségnél mindenki ugyanúgy van kitéve a veszélynek. Nincs olyan, hogy valaki elkerülhetné, ha okosan gondolkozik, vagy tudja a stratégiát.

Hogyan tudott viszonyulni a történtekhez?

Nagyon-nagyon fontos üzenetei vannak ennek a helyzetnek. Nem mondom azt, hogy Hála az Úrnak, hogy ilyen helyzetbe kerültünk, azért nem, mert ez nagyon sok embernek nagyon mély fájdalmat okozott, és okozni is fog. Viszont ilyenkor lehet legjobban meglátni azt, hogy kicsoda az ember. Számomra elsődleges volt, hogy önvizsgálatot kellett tartani, először is azzal, milyen könnyen mondja az ember, hogy „Túl leszünk ezen, mert olyan korban élünk.” A másik pedig az a fajta ijedelem, ami nem is az önmagát féltő embernél, hanem a környezetét, és főleg a családtagjait féltőnél állt elő. Nagyon hamar elterjedt, hogy az idősebbek, a krónikus betegek veszélyeztettebbek, kinek ne lenne a családjában olyan, aki ezekben a kategóriákban ott van? Harmadíziglen pedig el kellett jutnom az önféltésnek a problematikájáig. Teológiával foglalkozó emberként rádöbbentem arra, hogy sokszor szoktuk mi nagyon precízen megfogalmazni, és a lélektan is átvette az 1950-es években ezt a szeresd önmagadat tételt. Amikor az „Úgy szeresd a te felebarátodat, mint önmagadat” parancsolat megszólal, annak nagyon pontos lélektani üzenete van. Ha az ember saját magát nem tudja szeretni, akkor nem tudhatja szeretni a környezetében lévőket sem, a távoliabbakat még kevésbé. Rájöttem, hogy ennek a parancsolatnak van egy érdekes párhuzama, miszerint féltsd önmagadat, hogy másokat is félthess. Ha az ember nem félti önmagát, másokat sem tud félteni. Ez a féltés nem abból áll, hogy remeg az ember, s nem tud józanul gondolkodni, hanem abból áll, hogy nézzük meg: mit lehet tenni?

S mit lehet tenni?

Nekem sem kellemes a maszk, másnak sem, de ha közvetlenebbül kapcsolatba kerülünk egymással, akkor miért ne viselnénk? Nemcsak önmagamat féltem, hanem féltem a másikat is. Tehát kiegészítettem a gondolkodásomat azzal, féltsem magamat, hogy másokat is félteni tudjak. Amikor a kezdeteken több lelkipásztor is elkezdett akár negatívan, tagadólag gondolkozni a vírusról, én inkább egy meditációs állapotba vittem magamat. Megmondom nagyon őszintén, hogy a karantén első hónapja nekem kellemesen telt. Tudtam olyan dolgokkal foglalkozni, amikkel nem foglalkoztam addig, elkezdtem írni, régi írásaimat vettem elő. Közben rájöttem arra, hogy ebben a szeretni másokat vagy félteni másokat vagy szeretni önmagamat, önmagamat félteni meditációs folyamatban az ember közelebb kerül az Istenhez is. Rájöttem arra is, vagy van a láthatatlanságnak egy másik része, ami nem a szeretetnek, hanem a támadásnak, a veszélyeztetettségnek az oldaláról jön, egész egyszerűen kikezdi azt a védettséget, ami mi az Isten oldalán megfogalmazunk. Védtelen leszek, bármit megtehetek, mégis megkaphatom a betegséget. Ez a gondolat akkor mélyült el bennem, amikor meghalt dr. Adorján Gusztáv, a tiszántúli egyházkerület főgondnoka, akinek a vezérlete alatt több kórház működött Nyíregyháza környékén. Mélyen hívő ember volt. Földieknek tartottuk magunkat a szatmári régióból, csak ő a határ azon oldalán, én ezen az oldalán, mindkettőnk édesapja lelkipásztor volt... Elkezdtem a viselkedési formákat kicsit közvetlenebbül nézni, s rájöttem arra, hogy van egyfajta elfogadó társaság, és ez a nagyobbik része szerintem a világnak, amely szerint ezt valahogy meg kell oldani, túl kell élni, várni kell a vakcinát, viszont van két szélsőség. A szélsőség általában mindig befolyásol és mindig zavarba hozza az embert, éppen ezért elkezdtem magamon is figyelni, hogy vajon melyik fele billenek-e esetleg.

Melyik ez a két szélsőség?

Az egyikhez szerintem azok tartoznak, akik féltek és remegtek, egészen bepánikoltak, olyannyira, hogy bezárták még az ajtót is, volt, akihez seprűnyéllel tolták be a megvásárolt árut. A másik oldalon pedig a félelem átcsap tagadásba, ami meghazudtolja a valóságot is. Amikor bemondják azt, hogy a világon többmillió ember meg van fertőzve, már a halottak száma is millió fölött van, és valaki még akkor is tagadja, az már neurotikus állapot, amivel kezdeni kell valamit. Az nem nyugtatott meg, hogy se nem félek túlzottan, se nem tagadok, hanem a középső réteghez tartozom. Az nyugtatott meg, hogy rájöttem: mégis mi a jövőnek az a része, ami továbbvisz. Ez a továbbvivés, a túlélés dolga szerintem abban fogalmazódott meg, hogy hála az Úrnak egy olyan világban ér bennünket ez a szörnyűség, amikor maga a védekezés, és a többi betegség kezelése egyfajta ellenállást hoz létre az emberben, s az immunrendszernek a szolgálatát támogatja. Ne hasonlítsuk magunkat az első világháború idejéhez, vagy ne hasonlítsuk magunkat az 1700-as évek pestisjárványához. Nagyon érdekes olvasmány került újból a kezembe. Van a nagyon híres református lelkipásztor, Bod Péter. Írtam az adventi levelem végén róla, de most az interjú keretében kicsit bővebben kifejteném. Ez az ember nyolc éves korában átesik a pestisen. Meghal az apja, meghal két nővére, ő megússza, édesanyja is, és van két testvére, akikkel felnő, mostohaapja lesz. Tudós és jó íráskészségű ember, megjelent könyveinek száma körülbelül kéttucatnyi. A Bod Péter önéletírása című munkájában eseménynaptár-szerűen, két-három mondatban leírja, mikor mi történt. Leírja a gyermekkorát, és azt, hogy tulajdonképpen miből származott a pestis. Bár elfelejtjük, most van háromszáz esztendeje, hogy számba vehették: Székelyföldön százezer ember halt meg. Kezdődött a pestis 1719-ben, befejeződött 1720-ban, és húsvét tájékán számolhatták össze, hogy bizony százezer ember hiányzik. Bod Péter ír egy nagyon érdekes dolgot: 1718-ban olyan szegénység van, hogy nincs se kenyér, semmi, minden elpusztult, s elmondja, a székely ember mit tesz. A szalmát, szénát, ami mégis maradt, összeszedte, összedarálja, s azt próbálja, mint lisztet rászórni fakéregre, és azt eszi. Úgy fogalmaztam meg ezt, hogy „méltatlan táplálék”. Bod Péter azt mondja, ennek következménye, hogy legyengülnek az embernek és elkezdnek halni. Lelkészként, teológusként párhuzamot vonok, és most ki merem mondani azt, hogy ha akkor a méltatlan testi táplálék viszi a pestishez az embert, most a méltatlan lelki táplálék vitte az embert eddig a helyzetig.

S mi lenne a méltatlan lelki táplálék?

Hogyha ez csak testi, és fizikai lenne, akkor nem feltétlenül kellene valami csodálatos vakcinában gondolkodni, hiszen van már nagyon sokféle orvosság, és van prevenció, tehát kivédhetem a betegséget. Csak lelki vonatkozása lehet. 2020-at élünk, amikor rá kell jönnünk arra, hogy az ember a lelki nyomorúságában, ami merem állítani, hogy a hit megbillenésével, kisiklásával kezdődik, egy sor olyan dolgok művel, aminek racionálisam gondolkodva sem lenne helye. Eljut oda, hogy kész tényeket meghazudtol. Konkrét példát mondok: ma kérdés az, hogy a férfi és a nő házasságából születik a gyermek. Mondhatom azt, hogy ez a Szentírás első lapján ott van, és mondhatom, hogy az Isten így teremtette meg a világot, de azt mondják, most 2020 van. Az másik kérdés, hogy azok az emberek, akik ezen kívül vannak, mert erre ki tudja, milyen okuk van, azok felőlünk, sőt segítségünkkel megélhetik a maguk életét, nem bántjuk őket, nem is szabad bántani őket, de nem emelhetjük olyan magaslatra, hogy megborítsuk a rendet. Mikor a rend megborul, akkor a lélek már kellemetlenül érzi magát, s ha kellemetlenül érzi magát, keresi az igazságot, de nem találja. Európai Uniós rendeletek változnak, itt ez a magyar és a lengyel eset. A játékszabályt játék közben nem változtatjuk meg. Ha valami gond van, a játékot megszakítjuk, újra rendezzük a játékszabályokat, és onnantól kérdés, hogy játszunk-e vagy nem játszunk.

De ezek a kérdések a lelken csattannak le, nem az értelmen. Az értelem megpróbálja megmagyarázni, mi miért van, keres olyan igaznak tűnő dolgokat. Ott a baj, hogy elkezdünk más fejével gondolkozni. Itt van a nyáj szelleme, az úgynevezett vezérek követése. Sajnos a történelem nagyon sokszor bemutatta, hogy volt egy diktátor, aki után tódult az emberiség. Amikor megszabadultunk a kommunizmustól, azt hittük, eljön egy új világ, s most ugyanúgy keressük a magunk kis nyájvezéreit.

Egyházkerületünk mindig a józanságra, arra a törvényi útra hívja fel a figyelmet, ami mindig ezt a kettőt szolgálja: félteni a másikat, azért, hogy szeretni tudjam a másikat, tehát a szeretetnek és a féltésnek az egyensúlyára. Ez minden további nélkül isteni akarat, ebben már benne van a lelki táplálék lehetősége. Ha sokakban megerősödne a hit abban, hogy igenis tudunk tenni, nem ott tartanánk, ahol tartunk.

Az egyházkerület, mint intézmény, hogyan tudott alkalmazkodni a megváltozott helyzethez?

Mi is bezártuk az irodát az első alkalommal. Most nem zártunk be, megszerveztük a munkát, bejönnek azok, akiknek szükséges. Csak nagyon szükséges esetekben tartunk konzíliumot akár itt, akár a lelkészekkel, igyekszünk online-ba menni, ahol lehet. Az online istentisztelteket én magam is tartom március 20-a óta folyamatosan. Zsinatunk nem is volt, de közgyűlést tartottunk online formában.

Kapott-e visszajelzéseket az online istentiszteletekről a hívektől?

Rengeteg ambivalencia van az egész problémakörben. Az idősek szabályosan eltűntek az istentiszteletek teréből, online is, és miután visszajöttünk a templomba, onnan is. Megnőtt a fiatalok száma, sokkal többen résztvevői az istentiszteletnek, hogyha az ember megnézi a bekapcsolódok számát. Viszont ez sem betonba öntött igazság, mert vannak, akik megnézik, tovább mennek, tehát nem tudjuk, hogy az istentiszteletnek az egészét, ami a tulajdonképpeni lelki táplálék, hányan követik végig, de úgy érzékelem a visszacsatolásból, hogy sokan és értelmesen.

Mikor megnyílt a lehetőség, hogy jöhetnek az embernek vissza a templomba érdekes módon szinte letapintható volt a félelem. Először úgy gondoltam, az emberek alig várják, hogy megint együtt legyünk, én is kimentem Lesre: senki nem volt a gondnokon kívül. Sályiban voltak, igaz, a katolikus lelkész is ott volt.  A magyarországi zsinat megtiltotta az istentiszteletet, mi nem tiltottuk meg, viszont azt mondjuk, hogy a kötelező szabályokat be kell tartani.

Az online istentisztelettel kapcsolatban végzett a két kerület zsinati szinten egyfajta felmérést. A felmérés, ez megint érdekes adatokat hozott elő. Igazolta azt, hogy a fiatalabbak nagy részben vannak jelen, aztán vannak, akik nagyon ragaszkodnak hozzá, hogy legyen online istentisztelet a későbbiekben is, viszont van huszonvalahány százalék, akik azt mondják, hogy csak a templomi istentisztelet az istentisztelet. Mindegyiknek megvan a megfelelő szép magyarázata. Például aki azt mondja, hogy csak a templomi istentisztelet kell, azért támadja az online istentiszteletet, mert az el fogja majd vadítani a fiatalabbakat a templomtól, a gyülekezettől, a közösségtől. Ennek egy igazolása mérhető anyagilag. Amikor eljön az ember templomba, akkor rendezi a fenntartói járulékát, adományt helyez, perselypénzt helyez, itt az egyház tényleg érzi a hiányosságot. Mindig szoktam mondani, hogy ez átmeneti. Az ember előbb-utóbb rá fog döbbenni arra, hogy itt valami tartozása csak van. Megint a lelki kérdést kell előhozni: lelkemben érzem, hogy tartozom az Istennek, aki nekem ad valamit. Tapasztaltam ilyesmit: érdekes az úgynevezett Covidos temetéseinknél a család viszonyulása. Vannak a családtagok közül, akik akkor döbbennek rá, hogy nekik az egyházzal azért nincs rendezve minden. Van, aki tudja, hogy ezt nagyon sürgősen rendezni kell. Van, aki már készült erre, mert az egyházra azért a végső ponton nagyon nagy szükség van. Egyetlen egy temetést nem utasított vissza egyetlen egy református lelkész sem, sőt, amikor tudtuk, hogy kockázatos, akkor is vállaltuk, mert hát ez a szolgálatnak az egyik követelménye. Egyébként már három nyugdíjas lelkészünket veszítettük el, a mi gyülekezetünkben is már négy embert temettünk el így, van erre nézve elég keserű tapasztalatunk.

Az egyházkerületüknek vannak beruházásai, ezeket hogyan érintette a pandémia?

Minden munka, ami elkezdődött, folytatódott, ezt Covid kevésbé módosította. Se, a magyar kormány, sem a román kormány nem állt el mellőlünk, a nyugatiak is van, amikor támogatnak. Mi a 2020-as évben befejeztünk vagy már át is adtunk óvodákat, bölcsődéket Székelyhídon, Szatmárnémetiben, Köröstárkányban, Mezőtelkiben és Resicabányán. Épülnek az óvodák és bölcsődék Szalárdon, Szatmáron, a Szamos-negyedben, Nagyváradon építjük a Szőllős-negyedbelit. Aradon és Temesváron megkezdődött ezek építése, illetve építjük a kilenc egyházmegye esperesi hivatalát. Felújítottuk az egyik legszebb templomunkat, az ákosit, a hegyközkovácsit, munkálat alatt van a csatári, a tamáshidai és a hodosi templom is.

Írásban már megfogalmazott egy adventi üzenetet a püspök úr, most olvasóinkkal milyen adventi gondolatokat osztana meg?

Hogy is nevezzem ezt az esztendőt? Hadd mondjam, hogy kínos esztendő, mert már több helyen olvastam, láttam, hogy „Jaj, bár már vége lenne”, főleg a haláleseteknek, Szilágyi Aladár, Péter I Zoltán, Pásztai Ottó, lelkészeink is elmentek, ezek annyira megkínozzák az embereket…Tehát egy ítéletes esztendő végén az advent számomra különösen a találkozások adventje lesz. Sokféleképpen szoktunk mondani, azt, hogy érkezik Jézus Krisztus, ez kiegészítjük azzal, hogy nekünk is érkezni kell, én még kiegészíteném azzal, hogy az Isten-érkezés és az ember-érkezés egy csodálatos találkozásban kell létrejöjjön. Nem volt ez a találkozás örvendetes minden alkalommal, sőt. Hogyha a Szentírást átnézzük, akkor az Istennel való találkozások igen-igen sok félelemmel jártak. Idézném azt a történetet, mikor Jézus a tengeren jár, jön a tanítványok felé, és a tanítványok elkezdenek félni. Az ő félelmük oka egy olyan jelenség, amihez nincsenek hozzászokva, mert logikát felborít, fizikát, törvényszerűségeket felborít. A pandémia is ilyen borogató valami, ezért azt mondom, hogy megint olyan időszak jön, amikor érdemes megállni, elgondolkozni azon, hogy milyen az én személyes találkozásom az Úr Jézus Krisztussal. Ha van benne félelem, akkor megnézni, hogy mitől félek. Azért érdemes ezeket legalább önmagamnak átnézni, kicsit elelmélkedni rajta, hogy az ember érezze meg azt, hogy amikor megkapja a választ, akkor hogyan szabadul meg ezektől a terhektől. Merem állítani, hogy nem az lesz az igazi gyógyulás pillanata, amikor meglesz a vakcina, hanem az, amikor lélekben megnyugodott emberekké válunk. Mikor bennem lerendeződik az, hogy egy csomó láthatatlan dolog van, egy sor olyan dolog, ami nem igazolja a fizikát, az emberi logikát, nem igazol semmit, amiben hiszek, amit látok, ami körülöttem van. Van egy olyan dimenziója az életnek, amely dimenziót épp az ilyen meditatív úton lehet és kell megérteni. Soha nem fogjuk teljesen megérteni, de ha már csak egy kis szeletet, szösszenetet megtudunk belőle, akkor a lélek azt nagyon csodálatosan kovásznak veszi, s elkezd dagadni az ember szívében. Mi történik a karácsony eseményében? A velünk lévő Isten nemcsak ígéretben, nem szóban lesz itt, bár az is sokat jelent, hogyha valaki ígéri, velem lesz, de mikor mellém áll, mikor ott van, az más tapasztalat. Mikor a pásztorok meghallják a hírt az angyaloktól, akkor mit csinálnak? Azt mondják, gyertek, nézzük meg, tapasztaljuk meg, és az egyszerű pásztorok elindulnak és tapasztalni akarnak. Akkor megtörténik az a csoda, hogy ebben a tapasztalásban, ebben a Krisztus-látásban érzik azt, hogy valami olyasmi történt, ami nem megszokott, ami az eddigieket felborítja, más sínekre helyezi, és ez után más úton kell menni, haladni. Ők visszamennek a nyájhoz, mert nem hagyhatják el, de már más lélekkel, más hittel, más szemlélettel. Egy ilyen alapos lelki szemléletváltásra lenne szerintem most nagy szükség.