„Ha mi keresztény emberekként gondolunk a világ sorsára, a járványban intő jelt is kell látnunk. De nem azt, hogy a dörgedelmes Atya meg akar minket büntetni. Hanem azt, hogy a jóságos, szerető Atya figyelmeztet bennünket, nézzünk magunkba, valóban jó úton járunk?” – jelentette ki a Maszolnak adott interjúban Kató Béla. Az Erdélyi Református Egyházkerület püspökét advent közeledtével arról kérdeztük, hogyan tudott alkalmazkodni az egyház a járványhelyzethez.

Immár nyolcadik hónapja felborította mindennapjainkat a koronavírus-járvány, nagyot változott a világ. Előbb nem az egyházi vezetőt, hanem Kató Bélát, az embert, a lelkészt, az értelmiségit kérdem: hogyan tudott ehhez alkalmazkodni, hogyan értelmezi mindazt, ami körülöttünk történik?

Ez egy „lebegő” időszak az életemben. Néha az az érzésem, hogy nem csinálok semmit, a megszokott ritmusomból kizökkentem. Máskor meg az az érzésem, hogy most teszem a legtöbbet. Nagyon mély munka az a törődés, amit bizonyos fokig a zárt ajtók mögött az egyházért, emberekért tenni kell. Szerintem semmi nincs véletlenül. Ez egy olyan próbatétel az ember számára, amiből csak pozitívan lehet kijönni. Nem szabad arra gondolni, hogy ez a megverettetésünkre való. Azt viszont teljesen világos, hogy nem tudjuk majd ott folytatni, ahol abbahagytuk. Az senki ne remélje, hogy ez csak egy rémálom volt, amiből egyszer csak felébredünk.

Zárt ajtók mögötti munkát említett. Mi volt ennek a munkának a lényege?

Az egyházunk és közösségünk jövőjét próbálom kikutatni, az foglalkoztat, hogy mi fog történni velünk a járvány után. Ez a kényszermegállás arra is alkalmas, hogy ne csak a vírus által felszínre hozott problémákról beszéljünk. Olyan kihívások előtt áll az egyházunk már régóta, amelyekre korábban, a nagy pörgésben talán nem volt idő összpontosítani. Másfelől soha annyiszor nem lapoztam át a lelkészek és a gyülekezetek névsorát, mint az elmúlt nyolc hónapban. Szinte naponta átforgatom, és azt nézem, kit kellene felhívnom és megérdeklődnöm, hogy mi van vele, tehát még személyesebbé tettem a kapcsolattartást. Erre a megszokott mindennapos rohanásban nem mindig volt időm.

A járvány elsősorban a közösségi tevékenységeket korlátozza, az egyház pedig nehezen képzelhető el gyülekezeti élet nélkül. Az első hónapokban, a szükségállapot idején a templomi szertartásokat sem lehetett megtartani, és jelenleg is csak szigorú szabályok mellett lehet. És most már a püspök Kató Bélát kérdem: hogyan tudott az Erdélyi Református Egyházkerület alkalmazkodni a körülményekhez?

Mi eleve törvénytisztelő közösség vagyunk. Ha az illetékes állami szervek előírnak valamit, akkor mi azt nem fogjuk áthágni. Az egyházkerület elve az volt, hogy kövessük a törvényeket és az egészségügyi szabályokat. Ez korlátok közé szorította a tevékenységünket, de sikerült eléggé rugalmasan válaszolnunk erre a kihívásra. Arra biztattuk a szükségállapot kihirdetésekor a lelkészeinket, hogy legyenek kreatívak. Nagy részük pozitívan reagált a felhívásunkra: „Hű de jó, valami olyasmit tehetünk, amit eddig az egyházi rend, a liturgikus szabályok nem engedtek meg”. Eltelt 8 hónap, és most azt látom, hogy ugyanazok, akik akkor azt mondták, hogy „hű, be jó volt ez a kezdeményezési szabadság”, most hiányolják a felülről jövő útmutatást. Ez a kettőség él most a lelkészeinkben. Megtapasztalták azt, milyen egyedül hozni olyan döntéseket, ami következményekkel jár a gyülekezetükre. Mi hetente, kéthetente küldtünk nekik megoldási javaslatokat, de ezek nem terjedhettek ki minden pillanatban minden egyházközségre.

Azzal is szembesültünk, hogy vannak vírustagadó lelkészeink és gyülekezeteink. Ők kitalációnak vélik a járványt, összeesküvés-elméleteket gyártottak és meg is osztották ezeket. Elég határozottan rájuk szóltunk, hogy ezt azért nem kellene, de mindenki maga felelős a nézeteiért. Azt mindenesetre nem tudhattuk, hogy egy kisebb, eldugottabb település gyülekezeténél mi történt a járvány első hónapjaiban. Elképzelhető, hogy voltak települések, ahol a szabályok ellenére nem zárták be a templomokat, úrvacsoravétel is történt. Viszont a nagy-nagy többség elfogadta a közegészségügyi előírásokat. Ugyanakkor a lelkészeinknek egy nagyon kis része úgy fogta fel a szükségállapotot, hogy „végre nem kell csinálni semmit”. Ők azok, akik valószínűleg addig sem sokat tettek a gyülekezetért, és kaptak egy ürügyet a semmittevésre.

Emlékezetes, hogy megpróbáltuk a húsvéti úrvacsoraosztást Kárpát-medencei szinten a virtuális térben – televízión keresztül – megszervezni. Ez is az egyik válaszunk volt az akkori körülményekre. Közben folyamatosan jeleztük és jelezzük, nem ez az igazi közösségi együttlét. Nehogy most valaki beleélje magát abba, hogy ez lesz az előttünk álló évszázad története. A közösségi és gyülekezeti élet hús-vér emberek találkozását jelenti, akik megérintik egymás, összeölelkeznek, kezet fognak.

Konkrétan rákérdeznek arra, mennyire sikerült áttérni az egyházkerületben az istentiszteletek online közvetítésére, a közösségi oldalak adta lehetőségek kihasználására?

Mi arra biztattuk a lelkészeinket, hogy éljenek ezekkel a lehetőségekkel. Már szociológusi felmérés is készült az egyházkerületben erről. Ebből kiderült, hogy a fiatalabb lelkészeink kihasználták az internet adta lehetőségeket. Viszont az is kiderült, hogy sokan nem rendelkeznek az ehhez szükséges készségekkel, nem képezte ki senki őket arra, hogy lehet például egy istentiszteletet a Facebookon közvetíteni. Van egy új elem is ebben a történetben. Korábban a templomokban elhangzottak a prédikációk, a hívek istentisztelet után hazamentek, és elfelejtették az elhangzottakat. Ám az online közvetítés révén a prédikációk rögzülnek, és úgymond örökre megmaradnak. És azt nem érzékelte minden lelkészünk, hogy a prédikációikat gyakorlatilag az egész világ követheti, nem csak a gyülekezete.  Azoknak pedig, akik nem éltek az internet és a digitális eszközök lehetőségeivel, azt tanácsoltuk, hogy írógéppel írjanak kis elmélkedéseket, és dobják be a gyülekezet postaládájába, mert ez is egy segítséget jelent. Többen közülük telefonon hívogatták a híveket.

Milyenek voltak a visszajelzések, milyen mértékben vettek részt a hívek az online istentiszteleteken?

Érdekes versenyhelyzet is kialakult az időszak elején a lelkészeink között, akik abban vetélkedtek, hogy kinek a prédikációját lájkolták vagy osztották meg többen. Az általános tapasztalat viszont az, hogy híveknek mintegy 7-8 százaléka követte elejétől végéig az online istentiszteleteket, a többiek belenéztek egy kicsit, és továbbálltak. Vagyis nem tapasztaltunk robbanásszerű érdeklődést. Az emberek nem szántak rá annyi időt, hogy leüljenek, és áhítatosan, imádkozva kövessék a szertartást. Vagyis azt kell mondanom, hogy az online istentiszteleteken részt vevők aránya nem haladta meg a templomba járókét a járvány kitörése előtti időszakból.

Az viszont nem igaz, hogy az erdélyi magyar társadalom nem kötődik már az egyházhoz. Mi még mindig népegyház vagyunk, az erdélyi magyarok nagy része megkeresztelkedik és valamelyik felekezethez tartozik, ezt a népszámlálásokon is látjuk. Ugyanakkor a jövőre nézve azt mondanám: továbbra is lehet használni a gyülekezetekben a közösségi együttlét online formáját is. Ez nem az istentiszteletek állandó online közvetítését kellene hogy jelentse. Viszont az istentiszteleteket rövidített formában fel lehet tölteni a közösségi oldalakra, így a világ bármelyik részén élő hívek is hozzáférhetnek. Ez a kapcsolattartásra, a távolba szakadtak hívogatására jó.  

Az egyházkerület számtalan intézményt is működtet, a múzeumoktól a diakóniai hálózatig. Hogyan működnek ezek az új körülmények között?

Az egyház kulturális, nem diakóniai tevékenységei a minimálisra estek vissza. Műhelymunka azért folyt, nem küldtünk kényszerszabadságra senkit. Ezt az időszakot sok mindenre lehetett használni, és majd később fog kiderülni, hogy valóban felhasználták-e ezeknek az intézményeinknek a munkatársai ezt a periódust az összegzésre, elmélyültebb dolgokra. A diakóniai hálózatunk azonban mindvégig működött, ha szabad azt mondani, csúcsra járatva. A diakóniai intézményeink próbára voltak, vannak téve. A házi beteggondozás a frontvonalba került. Az idősotthonaikban folyamatosan azért könyörögtünk, hogy nehogy kezelhetetlenül terjedni kezdjen a járvány. Ezt sikerült is elkerülni. Gyülekezeteinket kértük, hogy segítsenek bevásárolni az idősebbeknek. Ez fontos volt, mert az idősebbek nagyobb bizalommal fogadják a saját gyülekezetük segítségét, mint az idegenekét.

Közel három éve ebben az irodában beszélgettünk arról, hogy milyen beruházásokra készül az egyházkerület a Magyarországról kapott nagy összegű támogatásból. Mennyit sikerült tervekből megvalósítani?

A három évvel ezelőtt eltervezett beruházásainknak mintegy háromnegyede már megvalósult, a legnagyobbak közülük jövő év végéig fejeződnek be. Több mint 350 helyszínen zajlanak munkálatok, ezért nagy szó lesz, ha elképzeléseink 98 százaléka az eredetileg tervezett határidőkig megvalósul. Bizonyos rutinra is szert tettünk már. Le tudtuk osztani a felelősséget és a megvalósítást a közösségeinkre, ezért nem az egyházkerület vezetőségének kell mindent felügyelni. Rengeteg mérnök, tervező, kivitelező került be a beruházási folyamatokba, meg kellett szokniuk az elvárásainkat, a szerződési módszertanunkat. A lényeg, hogy a terveinkkel szépen haladunk előre, és remélem, hogy be is tudjuk fejezni időben, amire vállalkoztunk. Ilyen szempontból szép és termékeny perióduson vagyunk túl.

Közeledik az advent, ami a keresztény emberek számára nem csak a várakozás, hanem a reménység ideje is. Mit üzenne a híveknek, az erdélyi magyar közösségnek adventhez közeledve?

Az advent várakozást jelent az eljövendő felé. És ez mindig pozitív, nem negatív várakozás. Valami fenséges történik velünk: Isten ránk tekint, és megoldja a problémáinkat. A mostani adventben fokozottabban kell élnie az emberben, hogy Isten nem hagyta el, velünk van, és azt szeretné, hogy legyünk a munkatársai ebben. Az advent az arra való felkészülés, hogy Isten igenis elhozza a jót a közösségeink számára. Az ember iránti szeretetét jelenti az, hogy minden időben elküldi a Megváltót. Nem arra vagyunk ítélve, hogy elpusztít bennünket. A református predesztináció bizonyos fokig arról szól, hogy Isten igenis szeret bennünket. Nem megver, nem elpusztítani akar, hanem mindannyiunkat szeretetre predesztinált, és ezért nekünk van jövendőnk. Ha ez az érzés nincs meg bennünk, akkor nem lehet holnapig sem élni, a csak a félelem, pánik, megfutamodás lesz az osztályrészünk. Nagyon nehéz idők jönnek még. Ne ringassa senki magát abba, hogy könnyedén át fogjuk vészelni, senkivel nem fog történni semmi. Mi azt mondjuk: mindenkivel megtörténhet bármi, de Isten abban is ott van velünk, és nem hagy el minket. Ez nagyon fontos, mert ha nem így gondolkozunk erről, akkor könnyen kiábrándulunk az első akadálynál. Másfelől reménység nélkül kezdenénk élni. A reménytelenségben mindent eldobunk magunktól, és megfutamodunk, de nem tudjuk hova.

Azt gondolom, hogy Isten szeretetében bízva kell nekünk ezt az időszakot átélni, várjuk azt, hogy Ő megjelenjen közöttünk, megerősítsen bennünket. Ezen a karácsonyon lehet, hogy el leszünk választva a hozzátartozóinktól, annak ellenére, hogy már régóta készülünk együtt lenni, átölelni egymást. Ez nem valószínű, hogy így lesz. De ha nem lesz így, akkor sem történik olyan nagy baj. Azt szeretnénk, hogy a keresztény emberen ne uralkodjon el a depresszió, a kiábrándultság. A sok összeesküvés-elmélet és negativizmus nem segít senkinek, a romlásunkat akarja, az ördög munkája. Ha az ember kiállja a próbát, akkor fel tudja használni az újrakezdéshez mindazt, amit a próbatételkor átélt.

Az élet minden területére kell érteni azt, hogy semmi sem folytatódhat úgy, ahogy a járvány előtt volt. Higgyük el, hogy ez így van. Ha mi keresztény emberekként gondolunk a világ sorsára, a járványban intő jelt is kell látnunk. De nem azt, hogy a dörgedelmes Atya meg akar minket büntetni. Hanem azt, hogy a jóságos, szerető Atya figyelmeztet bennünket, nézzünk magunkba, nézzünk körül, valóban jó úton járunk? Ezt kiterjeszteném a természetre, a közösségünkre, a társadalmi életünkre. Sokszor elmondtam már, és van, aki félreérti: ma a fejlődést az adhatná, ha két lépést visszalépnénk. Nem a középkori állapotokba való visszatérést értem ez alatt, hanem például a fogyasztásunkra gondolok. Felnőtt 30 év alatt egy nemzedék, amelynek minden természetessé vált. Közben pedig látjuk, hogy mekkora hiány van a világban. Ezért figyelmeztet az Úr, hogy térj magadhoz, emberiség! De nem a haragjával, hanem a szeretetével találkozunk. Nekünk egyházként ezt is kell továbbítanunk.