Az 1989-es romániai eseményekről már könyvtárnyi irodalom született, azonban ezek nagyrészt vagy a központi, bukaresti eseményekre fókuszáltak, vagy pedig korabeli, az eseményekben részt vevő emberek meglehetősen személyes vonatkozású visszaemlékezései. A helyi események vizsgálatára nem sok kísérlet történt. Ennek oka egyrészt az, hogy viszonylag kevés idő telt el az események óta, másrészt a korabeli dokumentumok alig kerültek nyilvánosságra. Mindez fokozottan érvényes Szatmár megyére, illetve Szatmárnémetire. A rendszerváltást megelőzően Szatmárnémetiben túl sok látható jele nem volt annak, hogy történni fog valami az országban, a városban. Ennek ellenére számos korabeli szemtanú szerint érezhető volt a feszültség, mintha az emberek valamire vártak volna, de azt senki nem gondolta, hogy ennyire gyorsan és radikálisan fog bekövetkezni. Sárándi Tamás történészt kérdeztük.

A második világháború befejezésekor Szatmár megye minden nagyobb városa magyar többségű volt. Szatmárnémeti azonban elveszítette megyeközponti szerepét, amelyet Nagybánya vett át. Emiatt a beköltözések is elsősorban ezt a várost érintették. Mi történt Szatmárnémetivel, hogyan jellemezhető a város magyarsága, illetve maga a város az 1989-es változást megelőző periódusban?

Szatmárnémeti 1945 utáni fejlődésének főbb jellemzői, hogy az 1950-es éveket fémjelző erőltetett iparosítás elkerülte a várost, a nagyobb ipari beruházások csak 1968-as megyésítés után indultak meg, s ekkor is inkább a szervezett fejlődés volt a jellemző, vagyis korábbi vállalatokat futtattak fel. Ebből következően a lakosság ugrásszerű növekedése csak az 1960-as évek második felében indult be, s a román etnikum az 1970-es évekre vált többségivé. A kései betelepülés/betelepítésnek köszönhetően az új lakosok között magyar családok is voltak, így a kialakuló szocialista lakónegyedekben nem alakult ki etnikai elkülönülés, azok leképezték a város etnikai összetételét. Az 1989-es események idején a város etnikai szerkezete 60:40 arányú volt a román etnikum javára.

Amikor rendszerváltást emlegetünk, akkor általában a decemberi napokra értjük ezt, és a csúcspont december 22-e. Azonban a történész másként látja a dolgokat, folyamatokat elemez. A kutatása szerint a Szatmárnémetiben lezajlott események több tekintetben is eltérést mutatnak Erdély más városaihoz képest, így a szakaszhatárokat jelölő töréspontok is máshová esnek. Hogyan szakaszolná a Szatmárnémetiben lezajlott 89-es eseményeket?

1989 decembere és 1990 májusa között lezajlott eseményeket négy szakaszra lehet osztani Szatmárnémeti esetében. A szakaszok nagyrészt megegyeznek más erdélyi nagyvárosokéval, a szakaszhatárok azonban némileg különböznek. Az első korszakhatár 1989. december 16–22. közé tehető, amikor a temesvári események hatására Szatmárnémeti utcáin is megjelentek a Hazafias Gárda alakulatai, s megszállták a város kulcspontjait.

A második szakasz már egy három hónapos periódust ölel fel: 1989. december 24.–1990. március 31. közé tehető. Ekkor Szatmárnémetit is az új szervezetek és testületek  – Nemzeti Megmentési Front, RMDSZ, történelmi román pártok – megalakulása, illetve a magyar elit képviselőinek hatalomba jutása jellemzi.

A harmadik szakasz, 1990. február 1.–március 14., amely valamelyest rátevődik a másodikra, a demokratizálódás időszakának tűnt a kortársak számára, utólag értékelve azonban már ekkor megjelentek az etnikai konfliktus első jelei. A periódust a város új központjában lezajlott demonstrációk vezetik be, aminek nyomán látszólag a hadsereg visszavonul a közvetlen hatalomgyakorlásból, és átadja a helyét a civil csoportoknak. Csak utólagosan lehet az eseményeket egyértelműen a Vatra akciójának feltüntetni.

A negyedik szakaszt (1990. március 15.–május) a március 15-i események nyomán kialakuló bizalmatlanság jellemzi. Ennek ellenére az 1990. májusában megtartott parlamenti választásokon az RDMSZ-nek sikerült a legtöbb helyet megszereznie a megyében.

Mi történt december 16-22. között a városban? Honnan értesültek a temesvári történésekről, illetve az államhatalom milyen eszközöket vetett be annak érdekében, hogy ellenőrzés alatt tartsa a megyeszékhely lakosságát?

Ha azt tekintjük forradalomnak, hogy a Ceaușescu házaspár december 22-i elmenekülése előtt volt-e megmozdulás, tüntetés, akkor Szatmárnémeti esetében nem beszélhetünk forradalmi eseményekről. A temesvári eseményekről azonnal értesült a lakosság, mivel a határ közelsége miatt a magyarországi tv műsorok nézhetőek voltak. A sajtó beszámolója szerint az ezt követően minden nagyvállalatnál, illetve intézménynél kötelező módon megszervezett, a temesvári eseményeket elítélő nagygyűlések rendben lezajlottak, azonban a későbbi beszámolókból s visszaemlékezésekből tudjuk, hogy ez nem minden esetben volt így.

A legnagyobb konfliktus a színházban alakult ki, ahol Parászka Miklós rendező nem volt hajlandó elítélni a temesvári eseményeket, Szélyes Ferenc színész pedig visszaadta pártkönyvét. A lakosság leginkább a Hazafias Gárda alakulatainak utcákon való megjelenéséből érzékelte az események eszkalálódását. A helyi RKP utolsó ülésén Bukarest javasolta, hogy hozzanak a városban újabb katonai alakulatokat, de ezt visszautasították. A Ceaușescu házaspár elmenekülésének hírére a Hazafias Gárda alakulatait visszavonták, a lakosok pedig kitódultak az utcára.

Sok más erdélyi városhoz hasonlóan itt is létezett egy értelmiségi csoportosulás, akik a decemberi eseményeket megelőzően titokban találkozókat szerveztek egymás lakásán, ahol megbeszélték a romániai helyzetet, és próbáltak stratégiákat kidolgozni arra, hogy mit lehet tenni az adott helyzetben. Kik azok a magyar értelemiségiek, akik kezdeményezőként léptek fel a decemberi napokban? Sikerült-e valamilyen csoportot összekovácsolniuk, illetve milyen stratégiában gondolkodtak?

1989 előtt – visszaemlékezők szerint – a szatmárnémeti magyar elit nem volt tagja semmilyen korábban szerveződött ellenzéki csoportosulásnak. Egyénileg voltak kapcsolataik bukaresti vagy kolozsvári értelmiségiekkel, de ezek nem alkottak összefüggő hálózatot. Helyi szinten kezdetben a színház, illetve az ott dolgozó emberek játszották a vezető szerepet, elsősorban Parászka Miklós rendező és Visky András író. A későbbiekben a NMF-be bekerült emberek számítottak a meghatározó figuráknak, elsősorban Formanek Ferenc fizikus, tanár, illetve Pécsi Ferenc közgazdász. Ők idővel az RMDSZ vezetőségébe is meghatározó szerepet vittek.

Mikor vonult ki az utcára a szatmári lakosság? Békés tüntetés volt-e a városban, lövöldözések nélkül, vagy itt is voltak áldozatai a tüntetéseknek?

1989. december 22-e előtt Szatmárnémetiben nem került sor utcai megmozdulásra, a tömeg csak a Ceaușescu házaspár elmenekülésének bejelentését követően vonult ki az utcára, s alakult ki spontán megmozdulás a város új főterén. Itt spontán beszédek hangzottak el, majd délután folyamán bejelentették a helyi NMF megalakulását is. Így a városban nem voltak lövöldözések, ebből kifolyólag helyi szinten áldozatai sem. Összesen hét áldozatot tartanak számon, ezek azonban nem a városban estek el, többségük sorkatonai szolgálatát töltötte különböző városokban. Másnap december 23-án zajlott az első, úgynevezett szabad népgyűlés, amin már magyar lakosok is felszólaltak, azonban egyeztetés folyt a román féllel arról, hogy kik szólalhatnak fel.

December 22–23-át követően teljesen megváltozott a helyzet a városban. A lakosságon eufória lett úrrá, de már ekkor megjelentek az első nyugtalanító szóbeszédek. Mindenféle rémhírek terjedtek el különböző terroristákról, akik behatoltak a városba, illetve megmérgezték az ivóvizet. Mindezek nemcsak helyi, hanem a hadsereg parancsnoksága szintjén is elterjedtek.

Hogyan zajlott le az elitcsere? Mi lett a régi elit sorsa, kik azok, akik „helyzetbe” kerültek a változást követően?

Az elitcsere is látszólag spontánul zajlott le, s viszonylag gyorsan. December 22-én már be is jelentették a helyi NMF megalakulását, ennek élére Gheorghe Bilanici ezredes, a Hazafias Gárda korábbi parancsnoka került, akiről a helyi lakosságnak nem voltak információi, nem ismerték. A december 22-i megmozdulást követően a pártszékházban tartózkodó RKP vezetői elhagyták az épületet, s teljesen visszavonultak a közélettől, többségük a várost is elhagyta. Ezt megelőzően azonban kiürítették irodáikat, illetve Maria Bradea, az RKP korábbi megyei első titkára a lakását is kiüríthette. Az NMF gyűlésen felmerült a korábbi RKP vezetőinek sorsa, de felelősségre vonásukhoz nem volt meg a kellő politikai akarat, mivel jelentős részük átmentette megát, illetve fontos gazdasági tisztségeket is betöltöttek.

A kialakuló új elitet három csoportba sorolhatjuk. Első kör a hadsereg tagjait jelenti, elsősorban Gheorgeh Bilanici ezredest, Petru Golban ezredest, illetve a későbbiekben Ioan Orban Brîndușan ezredest. Ők ismeretlenek voltak a helyi lakosság előtt, azonban az NMF mind a megye, mind a város esetében a hadsereg kezében volt, így ők játszották a legfontosabb szerepet az átmenet hónapjaiban, mondhatjuk azt, hogy a megyében s városban a hadsereg vette át az irányítást.

A második s legnagyobb csoportot azok alkották, akik tagjai voltak korábban is a pártapparátusnak, de abban nem játszottak vezető szerepet – pl. nem voltak a politikai bizottság tagjai –, a nyilvánosság számára nem voltak ismertek, így nem is kompromittálódtak. A harmadik körben pedig olyan személyeket sorolhatunk, akik úgymond „önként” jelentkeztek. Ezen felosztás megfeleltethető mind a megyei, városi NMF összetételére, mind a kialakuló új magyar elitre.

A Szatmárnémetiben létező fentebb említett magyar értelmiségi kör, amely december 22-i fordulatot követően azonnal aktívabb fellépésre szánta el magát, felvetette egy érdekvédelmi szervezet megalakításának az ötletét. Ebből alakult aztán az RMDSZ helyi szervezete? Mit kell tudnunk a „taktika-vitáról”?

A temesvári események hatására december 22-én már megbeszélést tartottak a színházban, ahol felmerült egy érdekvédelmi szervezet megalakítása. Ennek eredményeként december 24-én létre is hozták a Magyar Demokratikus Tanácsot, ami mutatja, hogy a kezdeményezés helyi szinten született meg, s nem központi utasításra. A hivatalos alakuló ülést december 26-án tartották meg, ekkor már a Romániai Magyar Demokratikus Szövetség Szatmár Megyei Tanácsa néven. Az átmenet hónapjaiban a szervezet vezető testülete több alkalommal is átalakult, s az elfoglalt tisztségek nem mindig tükrözték a szervezeten belüli valódi erőviszonyokat.

Megalakulásakor az elnök Báthory Zoltán, alelnök Formanek Ferenc, titkár Bura László, szóvivő Parászka Miklós volt. 1990 márciusában az elnökség tagjai: Báthory Zoltán tiszteletbeli elnök, Formanek Ferenc elnök, Pécsi Ferenc alelnök, Gerényi Zoltán alelnök, Muzsnay Árpád titkár, Bura László, Kereskényi Sándor és Nagy Gyula tagok. Ezzel szemben kezdetben a legmeghatározóbb emberek Parászka Miklós – Visky András – Formanek Ferenc voltak, majd az értelmiségiek lassú kiszorulását követően Formanek Ferenc és András István lettek a meghatározó emberek. 1990. áprilisában a helyi sajtóban vita bontakozott ki a magyar elit között az RMDSZ által követendő taktikáról a kisebbségi kérdést illetően.

A vitát Baranyai Attila cikke nyitotta, amiben bírálta az RMDSZ addigi politikáját, szerinte az apró lépések taktikája lenne a kifizetődőbb, jobban odafigyelni a többség akaratára, s az igényeket folyamatosan a közhangulathoz igazítani. A vitához hozzászólók nem értettek egyet a kisebbségi kérdés megoldásának elodázásával, s a túlzott kompromisszumkészéggel, ugyanakkor azt elfogadták, hogy az erkölcsi normák feladása nélkül a többséggel egy féle megállapodást kell kötni.

Hogyan jelentkezett az átrendeződés periódusában a nemzetiségi kérdés Szatmárnémetiben és frissan alakult NMF-en belül?

A magyarság képviselői csak az RMDSZ megalakulását követően, 1990. januárjában kerültek be a NMF vezetőségébe. Ekkor mind a megyei, mind a városi NMF esetében megszerezték az alelnöki tisztséget, illetve emellett 10 tagot delegálhattak. Ezt követően a magyarok is előadhatták kéréseiket, s azok meghallgatásra találtak. Ezt jól jelzi az iskolakérdés gyors rendezése, aminek köszönhetően 1990. januárjában már megnyílhatott a Kölcsey Ferenc Líceum. Az elért eredményeket jól jelzi, hogy a helyi RMDSZ nem csatlakozott a február 10-én zajló gyertyás felvonuláshoz, mivel elégedett volt az eddig elért eredményekkel. A nemzetiségi kérdés február második felében került előtérbe, majd a március 15-i eseményeket követően a két tábor közötti viszony megmerevedett, s attól kezdve már túlzónak tartották a magyarság követeléseit, minden etnikai alapre helyeződött, illetve mindennek ára lett. Ezt mutatja, hogy 1990. március 28-án betiltották a kétnyelvű feliratokat a városban.

Az első „szabad március 15-e” nagyon sok városban feszültségeket generált. Szatmárnémetit egy nagyon vékony hajszál választotta el attól, hogy ne ott robbanjon ki az az etnikai feszültség, amely végül Marosvásárhelyen tört ki. Hogyan zajlottak a városban a március 15-i „ünnepségek”?

Március 15-ének a megünneplése természetes igényként jelentkezett a magyarság körében. A terv az volt, hogy a feszült hangulat miatt – román tömeg már március 14-én is tüntetést szervezett a város főterén – a program legyen visszafogott, két elemből állt volna, koszorúzás a városban lévő Bălcescu szobornál, majd az ünnepség második része az erdődi Petőfi szobornál zajlott volna.

Az ünnepség misével kezdődött a város főterén lévő katolikus székesegyházban, annak végeztével a szervezők értesültek, hogy a román tömeg elfoglalta a Bălcescu szobor körüli teret, ezért a programot megváltoztatva a koszorúzás a székesegyház udvarán zajlott. A román tömeg időközben átvonult a város régi főterére, ott megrongáltak több magyarországi személygépkocsit, de nagyobb összetűzésre nem került sor.

A magyar tömeg nagy része ezt követően átvonult Erdődre, ahol a hangosítás elvágását leszámítva az ünnepség rendben lezajlott. A román tömeg közben folyamatosan tüntetett, kérve a magyarság vezetőinek lemondását. Az NMF rendkívüli gyűlést hívott össze, amire behozták az Erdődön lévő Formanek Ferencet és Pécsi Ferencet is, majd a kialakult helyzet miatt mindketten beadták lemondásukat.

A Szatmáron lezajlott eseményeknek napjainkig sincs egyértelmű magyarázata. Sokan a pár nappal később Marosvásárhelyen lezajlott események „főpróbájának” tekintik. Kérdés, hogy mennyire beszélhetünk előre kitervelt s irányított etnikai konfliktus szításáról, vagy spontán megmozdulásról? Ugyanígy kérdés a román tömeg szervezettsége, illetve, hogy ki és a megye melyik részéről utaztatott be román tömegeket? A kérdésekre nem tudunk megnyugtató választ adni, s valószínűleg a levéltári források kutathatóvá válása sem ad majd magyarázatot ezekre.

A magyarellenes akciók ezt követően is folytatódtak, egyrészt a sajtóban, másrészt 1990. március 28-án ismeretlen tettesek felrobbantották az erdődi Petőfi-emlékművet. Az akciót az RMDSZ-en kívül elítélte a román Gazeta de Nord-Vest napilap is, a Vatra sajtóorgánuma, az Universul Sătmărean azonban nem. A meginduló nyomozásnak nem sikerült kiderítenie a tetteseket. Kereskényi szerint az akcióra amiatt került sor, mert egyes románok úgy érezték, a magyarok nem ijedtek meg eléggé március 15-ét követően. A megváltozott helyzet egyik jele az volt, hogy március 28-án a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsa az 1661-es és az 2007-es számú rendeleteivel betiltotta a kétnyelvű feliratok használatát a megyében.

Az 1989-es eseményekről nem alakult ki egy egységes kép, így a szatmári események kapcsán is nehéz következtetéseket levonni. Illetve elég-e a 30 év perspektíva a történész számára ahhoz, hogy az akkor lezajlott folyamatokról véleményt formálhasson?

Az interjúalanyok közül, akik aktív részesei voltak az eseményeknek, egyikük sem nevezte az 1989-es eseményeket forradalomnak, véleményük megoszlott az orosz, illetve a román titkosszolgálat által megszervezett forgatókönyv, valamint az RKP-n belüli puccs között, amely által az RKP második vonalának számító Iliescu és köre került előtérbe.Ugyanakkor mindegyikük hangsúlyozta a diktatúra megdöntésének, illetve a demokrácia kibontakozásának fontosságát.

A Szatmáron lezajlott események több ponton is eltérni látszanak az országos vagy más erdélyi városokban lezajlott eseményektől, folyamatoktól. Egyrészt meglepő a hadsereg 1989. december 22. előtti és alatti passzív magatartása, másrészt a hadsereg február eleji látszólagos visszavonulása. Ugyancsak eltérő az iskolakérdés gyors megoldása, aminek köszönhetően 1990 februárjában a helyi magyarság vezetői még elégedettek voltak a változásokkal. Ugyanakkor az eddigiekhez képest sokkal erőteljesebbnek és fontosabbak tűnik a Vatra szerepe, aminek akciói több esetben későbbi események előjátékaként is értelmezhetők.

Mindezek megerősítése vagy cáfolata további kutatást igényel, amiben döntő szerepet játszhat majd a korabeli helyi dokumentumok hozzáférhetővé válása. Szatmár esetében az 1990. márciusi történések döntő momentumnak számítanak a magyarság életében. Tovább erősödött a Magyarországra történő kivándorlás, másrészt az 1989-es fordulatot követően Szatmárnémeti nem tudta kihasználni a határ menti pozíciójából adódó lehetőségeket, így fokozódott mind gazdasági, mind kulturális elmaradottsága, és mára egyértelműen perifériára szorult, amely csak tovább fokozta a más városokba történő elvándorlást.

Sárándi Tamás múzeológus, történész. Tanulmányait a Babes-Bolyai Tudományegyetem történelem szakán végezte 2005-ben, ezt követően a Szatmár Megyei Múzeumban dolgozott, jelenleg a Maros Megyei Múzeum munkatársa. 2011–2013 között az ELTE Új- és Jelenkori Magyar Történelem doktori iskolájának hallgatója volt. Kutatási területe a magyar és a román nemzetiségpolitika 1940–1944 között és a két világháború közötti időszak társadalomtörténete. A szatmárnémeti rendszerváltás fontosabb eseményeit az Együtt és külön. Az erdélyi magyarok önszerveződése (1989–1990) című kötetben található tanulmányában foglalta össze, melynek címe: „… itt nem politikáról van szó, hanem nacionalizmusról”. Az 1989–1990-es események Szatmárnémetiben. A cikkben található kiemelések ebből a tanulmányból származnak.