1984-ben hirdette meg Romániában a kommunista hatalom a „lakosság tudományos táplálkozásának” programját, amelynek kiagyalója a diktátor Nicolae Ceaușescu személyes orvosa, Iulian Mincu rendszerváltás utáni egészségügyi miniszter volt.

Hangzatos megnevezése ellenére a program korántsem az emberek egészségét volt hivatott megóvni, mindössze eszköze volt annak, hogy a lakosság megfelelő ellátása helyett az élelmiszerek jelentős részét exportálhassák, és így Románia kifizethesse külföldi adósságait.

A programon 1981-ben kezdtek el dolgozni, amikor az egészségügyi, az oktatási, a belkereskedelmi tárca, a Táplálkozási és Anyagcsere-betegségek Klinikája, a Biológiai Kutatóintézet, az Élelmiszeripari Kutatóintézet munkatársaiból, pártfunkcionáriusokból álló 27 tagú csoport megállapította, hogy hány kalóriára van szüksége Románia lakóinak, és melyek az egészségtelen táplálkozási szokások.

A végső változatot pedig 1982 júliusában fogadták el. Az ország egész lakosságát érintő program kihirdetésével azonban további két évet vártak, és csak 1984-ben szavazta meg az akkori parlament, a Nagy Nemzetgyűlés.

A pártpropaganda szerint a program „az embert és az emberi szükséglegetek kielégítését helyezte a figyelem központjába, és azon volt, hogy kiegyensúlyozottan biztosítsa a társadalom valamennyi tagjának élelmiszer-fogyasztását”. Az elvtársak azt bizonygatták, hogy szó sincs a lakosság kiéheztetéséről, csak az „új típusú ember” egészséges életmódját kívánják szolgálni.

Az „egészséges táplálkozás” bevezetése nyomán egyébként a Finantial Times 1984 októberében már arról írt, hogy az élelmiszerkorlátozás nyomán Romániának már abban az évben sikerült másfélmilliárd dollárt törlesztenie a külföldi adósságból.

Hány kalória és mennyi fehérje dukál?

A „tudományos táplálkozás” még tudományosabb programja munkakörök szerint pontosan rögzítette, hogy hány kalóriát kell naponta elfogyasztania egy személynek. Így a könnyű munkát végző férfiaknak napi 2700 kalória és 37 gramm fehérje dukál, nőknek pedig 2000 kalória és 29 gramm fehérje. A közepes nehézségű fizikai munkát végző férfiaknál az adag 3000 kalória, a nőknél 2200, a nehéz testi munkát végző férfiak a program szerint 3500, a nők pedig 2600 kalóriát fogyaszthattak. A „rendkívüli tevékenységek” esetében a férfiak 4000, a nők 3000 kalóriára voltak jogosultak. A fehérje mennyisége minden munkakör esetében azonos maradt.

Kezdetben a programban megszabott fejadagot jegyrendszer szerint osztogatták, ám Ceaușescu hamarosan rájött, hogy az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezetének rendelkezése szerint a jegyrendszert bevezető országok nem exportálhatnak élelmiszereket, ezért a jegyek helyett létrehozták az úgynevezett „árurendelő központokat”. Arról pedig a hatóságok nem tehettek, ha a kákabélű „megrendelő” csak olyan keveset rendelt az érintett élelmiszerekből.

Az ételféleségeket tekintve a program csupán irányszámokat tartalmazott, amelyek, a tűrésmezőn belül, helyenként kis mértékben eltérhettek.  Galacon például a havi fejadag a következő volt:

• 30 deka kenyér naponta
• 1 kiló baromfihús
• fél kiló sertés- vagy marhahús, vagy annak hiányában szovjet vagy lengyel konzervhús
• 80 deka felvágott vagy májpástétom
• évnegyedenként 50 deka telemea túró
• 10 deka vaj
• 7,5 deci olaj
• 1 kiló cukor
• 1 kiló máléliszt
• 1 kiló liszt
• 8-10 tojás

Azt persze senki sem szavatolta, hogy ezek a mennyiségek valóban el is jutnak majd a megrendelőhöz. Mi több, Nicolae Ceaușescu és „szakértői” két évvel később további szigorításokat vezettek be. A fejenként egy évre meghatározott 60-70 kiló húst 39 kilóra, a 260-280 tojást 120 darabra, a 210-230 kiló/liter tejet és tejterméket 78 kilóra/literre korlátozták.

Szójás szalámi, krumplis kolbász és egyebek

Nicolae Ceaușescut egyébként már korábban „aggasztotta”, hogy az ország lakossága „túl sokat” fogyaszt, így jelentősen csökken az exportálható élelmiszerek mennyisége. Ebben csak annyi igaza volt, hogy mivel az alapvető élelmiszerek rendszerint hiányoztak, amikor végre „osztottak valamit”, az emberek mindenből annyit vásároltak, amennyit csak lehetett. Így születhetett meg, már 1981-ben az az államtanácsi rendelet, amely hat hónaptól öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntette az „élelmiszer-spekulánsokat” – vagyis mindazokat, akik több élelmiszert halmoztak fel annál, amennyi (a mindentudó hivatalos közegek elképzelése szerint) meghaladta családjuk egy hónapi szükségleteit. 

Az Államtanács nem sokkal később újabb rendeletet adott ki a „területi önellátásról”, amely megtiltotta a lakosságnak, hogy a lakóhelyén kívül eső vidékekről vásároljon élelmiszereket. Ennek értelmében minden megyének és valamennyi községnek saját termelésből kellett biztosítania a szükséges élelmiszerkészleteket, emellett a megtermelt javak egy részét át kellett adnia az állami alapnak.

Ceaușescunak gondja volt arra is, hogy az élelmiszerkorlátozások mellett a lakossági fogyasztásra szánt élelmiszerek minél gyengébb minőségűek legyenek. 1982-ben, a kommunista párt Politikai Végrehajtó Bizottságának ülésén utasításba adta, hogy a felvágottaknál a húst minél nagyobb mértékben adalékanyagokkal helyettesítsék. Ekkor jött divatba a híres „szójás szalámi” is, de még ezt is csak módjával lehetett megvásárolni, sőt a nyolcvanas évek vége felé a fővárosban például csupán bukaresti személyazonossági igazolvány felmutatásával osztottak húsz dekát belőle. Aki többet akart, az minden újabb húsz deka előtt kiállta a végeérhetetlen sort, ha pedig a pénztárosnő véletlenül felismerte, akkor mehetett haza az első húsz dekával.

De még a halva sem maradhatott a régi: az „értékes főtitkári utasítás” nyomán megjelent az üzletekben a sokkal kevesebb olajat és cukrot tartalmazó, és így aztán az első érintésre ehetetlen morzsává váló édesség. Mivel a hús Romániában ekkor már igen ritka portéka lett, a háztáji gazdaságokban teret hódított a krumplis kolbász, hiszen így ugyanannyi húsból több kolbász jött ki. Nem is volt nagyon rossz, főleg, ha nem tömték tele krumplival …

És az emberek fantáziája működött: kitalálták a ledarált szójás szalámival készült töltöttkáposztát, a flekkent pedig nem egyszer sült szalámiszeletekkel helyettesítették.  A rendszerint zavaros kimért olajat úgy tisztították, hogy belefőztek egy krumplit – akinek gusztusa volt rá, a krumplit is megehette.

Nyúlfarm, gombabegyűjtés, vetemény a parkban

Ceaușescunak viszont újabb és újabb ötletei támadtak – nem hiába nevezték a Kárpátok géniuszának. 1982-ben nyúlfarmok létesítését javasolta, amelyek a hazai piacon helyettesíthetnék a sertés- és baromfihúst. Ezért azon volt, hogy a túlságosan költséges baromfifarmokat nyúlfarmokkal helyettesítsék, és 1985-re legkevesebb 50-60 ezer tonna nyúlhúst termeljenek. A „forradalmi ötlet” annyira magával ragadta, hogy úgy vélte, a nyúlfarmok a könnyűipart is fellendítenék, hiszen a nyúlprém bőséges nyersanyagot nyújtana hozzá.

Nem sokkal később már arra gondolt, hogy a húst kiválóan helyettesíthetné a gomba is, ami pótolná a húsból származó fehérjét, egyben kiváló és egészséges táplálékforrás lehetne. Ekkor tiltották meg a magánembereknek a gombaszedést, az erdőgazdálkodásokra pedig nehéz idők jártak, hiszen tervbe kapták, hogy megyénként legkevesebb 800-1000 tonna gombát kell begyűjteniük hazai használatra és ennél jóval többet exportra.

A „nép legszeretettebb fiának” újabb ötlete: a sokoldalúan fejlett szocialista társadalom Romániájában nem szabad hagyni, hogy a polgármesterek haszontalan virágokkal ültessék be a városi parkokat. A nyolcvanas évek közepétől azokban immár burgonyát, répát, petrezselymet, zellert termeltek. A bukaresti televízió előtt parkban is zöldséget termeltek, az arra járók pedig megcsodálhatták, hogy a munkatársak nem csak a tévében beszélnek zöldségeket, de a zöldségtermesztésben is jártasak. Sőt a nyolcvanas évek végére már a tömbházak közötti zöldövezeteket is felparcellázták, s a lakók kis "háztáji" veteményeseken termelték meg a szójás szalámi mellé a paradicsomot.