Magyarok, zsidók, örménymagyarok – Kolozsváron.  Mindennapok, célkitűzések, realitások, stratégiák. A kolozsvári kisebbségi közösségek helyzetét bemutató, továbbgondoló panelbeszélgetést szervezett a Kolozsvár Társaság, amelynek moderátora Horváth István, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet igazgatója volt, beszélgetőtársai pedig Oláh Emese, Kolozsvár alpolgármestere, Bálint Júlia az Armenia Örménymagyar Baráti Társaság elnöke, Schwartz Róbert a Kolozsvári Zsidó Hitközség elnöke és Veress Ilka a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet tudományos munkatársa. Milyenek volt a magyarok, zsidók, örmények  hétköznapjai az elmúlt száz évben, hogyan éltünk a rendszerváltáskor, milyen nyomokat hagyott a kollektív emlékezetben a Funar-korszak, milyen a kisebbségi élet ma? Ezekből a kérdésekből kiindulva próbáltak a vendégek a hallgatóság segítségével egyfajta összképet formálni arról, hogy mit is kell nekünk, ebben a „multikulturálisnak” nevezett nagyvárosban tennünk ahhoz, hogy ne érezzük úgy, hogy minden nap kicsit kimossa a kozmopolitizmus vize a lábunk alól a talajt.

Élhetőbb hétköznapok  „a többségi arrogancia és a kisebbségi túlérzékenység” közepette

A hallgatóságot Buchwald Péter, a Kolozsvár Társaság elnöke köszöntötte, aki  bevezetőjében hangsúlyozta, hogy a párbeszéd célja mindig az egymás megismerése, elfogadása. „Mi az, amivel mi hozzá tudnánk járulni ahhoz, hogy a kisebbségi létünk jobb legyen” – tette föl a kérdést Buchwald Péter nemcsak a vendégek, hanem a közönség számára is, és kifejezte reményét, hogy a beszélgetés végére hátha kézzelfogható stratégiák és tervek is születnek arra nézve, hogy a kisebbségek hogyan tudnának egymást támogatva egy olyan barátságosabb életteret kialakítani, amelyben ne a megmaradás legyen a jelszó, hanem a közösség életének a minőségi javítása.

„A kisebbségi létünk az elmúlt száz évben nagyon széles skálán mozgott : láttunk deportálásokat és népirtást, láttunk Auschwitzot és láttunk kényszerlakhelyeket, de láttunk dél-tiroli autonómiát is. Mi jellemző ma a Kolozsváron élő kisebbségek életére, hogyan lehetne a kisebb-nagyobb csoportokat úgy összekapcsolni, hogy tudjunk egymásról és támogassuk egymást?” – fogalmazott a házigazda, aki a hárminc évvel ezelőtti rendszerváltás felelevenítésével folyatta mondanivalóját.

„Ha nem lett volna 1989, most nem lennének magyar iskolák, Kolozsvárt továbbra is Szamos-parti városnak neveznénk a sajtóban, ha volna egyáltalán magyar sajtó. Ezt követte azután a funari korszaka Kolozsvárnak, amikor a város  magyar nyelvű napilapjának, a Szabadságnak a szerkesztőségét megbüntették azért, mert ki volt írva magyarul is a bejárati ajtóra, hogy szerkesztőség. Azóta már ez is a múltté, és Kolozsvár elindult a metropolisszá válás útján, rengeteg civil szervezet működik, intenzív a kulturális élete, színházak, operák, múzeumok várják a közönséget, számtalan fesztivált tartanak a városban, a többségi arrogancia és a kisebbségi túlérzékenység is alábbhagyott, élhetőbbé vált a város, mégis úgy tűnik, hogy épp ebben a közegben, ahol már nem érezzük fenyegetve identitásunkat, már nem akadályoz meg senki abban, hogy ragaszkodjunk önazonosságunkhoz – sokkal könnyebben feladunk fontos dolgokat” – zárta gondolatait Buchwald Péter, aki ezt követően átadta a szót az est moderátorának, Horváth István szociológusnak.

„Funar idejében inkább tudtunk magyarok lenni”

Horváth István  egy nagyon rövid keretben vázolta fel azokat az elméleti fogodzókat, amelyekről úgy érezte, hogy elengedhetetlenek a beszélgetéshez. „Mit jelent másnak lenni, és hogy tapasztalódik ez az utóbbi harminc évben Erdélyben, Kolozsváron? Az utóbbi évek kutatásai azt mutatják, hogy most már az erdélyi magyarság is másképpen más, mint eddig volt. Más egy vásárhelyi és más egy kolozsvári magyar identitása, hisz Marosvásárhelyen a két etnikum közötti versengés még nem dőlt el, míg Kolozsváron nemcsak a lövészárkokat számolták már fel, hanem itt egy sokkal érdekesebb viszonyrendszer alakult ki” – részletezte a moderátor, aki azt is elmagyarázta a közönségnek, hogy a románság már nem „jelölt” kategória.  

„Mi mások vagyunk, de nem a románok ellenében mások, hiszen a románok magától értődően vannak itt Kolozsváron. Véget ért a funari időszak, amikor a két etnikum egymásnak feszülve élte meg identitását. A legtöbb kolozsvári magyar számára mára már természetes, hogy a románok itt vannak, és együtt élünk ebben a városban” – fogalmazott Horváth István szociológus. Legjobban ez a jelenség a fiatal generációk esetében kézzelfogható, akik úgy élik meg identitásukat, hogy a mindennapi élethez kapcsolódó opcióik nem etnikai alapon működő választások.  

Ugyanakkor az az érdekes paradoxon fogalmazódik meg, hogy Funar idejében inkább tudtunk magyarok lenni, mivel volt egy nagyon markánsan megjelelölt társadalmi másság: a románság és a magyarság két szembenálló kategória volt, és az akkori politikum ezt ki is használta. Azonban az már tudományosan bizonyított tény, hogy amikor kontrasztív módon viszonyulnak az egyének egymáshoz, akkor könnyebb nekik felvállaltan kimutatni identitásukat. Mi történik azonban akkor, amikor „eltűnnek a románok”  – parafrazálta Horváth István Magyari Tivadart olyan értelemben, hogy a Kolozsváron bekövetkezett változások, az új foglalkoztatási rétegek, amelyek bekerülnek  a város  életterébe, a hagyományos, nacionalista értelemben vett formában nem románok,  a román nyelv már csak egy közvetítő közeg, mert a fiatal generációk gyakorlatilag a kozmopolita attitűd, életmód felé mozdultak el. 

„Egyre inkább differenciálódnak azok a léthelyzetek, amelyekben meg kell élni a kisebbségi létezésünket” – hívta fel a közönség figyelmét Horváth István szociológus, azzal folyatatva a gondolatmenetet, hogy a „kozmopolitizmusban”  érdekes módon nehezebb másnak lenni, mint az éles helyzetekben. Az elmúlt években végzett felmérések azt mutatják, hogy az asszimiláció, a nyelv- és identitásvesztés a nagyvárosi szórványban a legnagyobb. Kolozsváron, a Monostor negyedben lakó magyar közösség identitás- és nemzetpolitikai szempontból szinte ugyanolyan helyzetben van, mint egy szórványtelepülésen élő magyar közösség. Ez azzal is magyarázható, hogy a közösség mindig úgy tartotta fenn magát, hogy valamit adott a tagjainak.

Nevezhetjük ezt a többletet egyfajta szolgáltatásnak is: az identitáson keresztül az emberek hozzájutottak egyfajta többlethez: lehetett az táncház vagy olvasókör, színjátszó egyesület vagy énekkar, sportegylet vagy vagy bibliakör, a lényeg az, hogy hálózatok alakultak ki, amelyek együttműködve elsősorban szellemi ,de sokszor anyagi támogatást is nyújtva képesek voltak egyfajta alulról jövő önszerveződési elvet követve a közösség tagjait megtartani ebben a hálóban. A nagyvárosokban élő egyéneket azonabn ma már sokkal nehezebb megszólítani, az úgynevezett „hálózati” magyarok egyre kevesebben vannak, és egyre nő azoknak a száma, aki már csak a legnagyobb szabású közösségi alkalmakkor kapcsolódnak be a kolozsvári magyarok csoportos együttlétébe, ilyenek például a Kolozsvári Magyar Napok.

Az általános szempontok megfogalmazása után sor került azokank a kisebbségi csoportoknak a bemutatkozására, amelyek kulturálisan és nyelvhasználat szempontjából is kapcsolódnak a magyar  közösséghez. A sort Bálint Júliának az „örménymagyarok” bemutatása indította.

Örménymagyarok vagy magyar örmények?

Az Armenia Örménymagyar Baráti Társaság elnöke elmondta, hogy az 1990-es fordulat után ez az egyesület volt az első civil szervezet, amely ennek a szinte „láthatatlan” kisebbségnek a támogatását, kulturális képviseletét felvállalata.  Számtalan konferenciát, baráti összejövetelt szerveztek az évek során. Bálint júlia az egyesület működésén túl arra is vállalkozott, hogy az örménymagyarok múltjáról megosszon néhány érdekességet. Mi segítette az örmény öntudat fennmaradását? Milyen nyelven tartják Erdélyben az örmény szentmisét? Hány örmény plébánia működik jelenleg Erdélyben? Miért nem ismerték el az örmény egyházat külön Romániában? Mivel gazdagították az örmények az erdélyi településeket?  

Ezeket a kérdéseket járta körül az Armenia Társaság elnökasszonya, Jakubinyi György római katolikus érsek, romániai katolikus örmény apostoli kormányzó  gondolataival valamint irodalmi idézetekkel illusztrálva mondanivalóját. Kifejtette azt is, hogy a Romániában élő örmények több egyesületbe szerveződtek annak függvényében, hogy melyik identitásukat tartják dominánsnak, lévén, hogy az itt élő örmények nyelvi szempontból teljesen asszimilálódtak : vannak közöttük román anyanyelvű és vannak magyar anyanyelvű örmények is. 

Bálint Júlia saját identitását „örménymagyarként” határozta meg: „Mi vagyok? Magyar vagyok. Milyen magyar? Örménymagyar. Tehát az örmény ebben az esetben egy díszítő jelző” – részletezte Bálint Júlia, tréfás megjegyzésével általános tetszésnyilvánítást váltva ki. Az örmények Moldovából jöttek át Erdélybe I. Apafi Mihály fejedelem alatt, aki befogadta őket, és mivel ügyes kereskedők voltak, kiváltságokat adott nekik. 1700-ban épült fel a szabad királyi örmény város, Szamosújvár, örményül Hayakagak.

Az elmagyarosodásuk korán elkezdődött, viszont az örmény rítushoz ragaszkodtak. az 1930-ban végrehajtott román konkordátum alapította meg a Romániai Katolikus Örmények Ordináriátusát Szamosújvár székhellyel, amelynek élén apostoli kormányzó áll. Ekkor az ordináritusnak 3000 híve volt hat plébánián: Szamosújváron, Erzsébetvárosban, Gyergyószentmiklóson, Szépvíven, Bukarestben és Csernovicon. A két utóbbi megszűnt,  azonban a négy erdélyi fennmaradt. Ezeket a plébániákat ma már latin papok látják el, és Jakubinyi György érsek immár 28 éve viseli az örmény apostoli kormányzó titulust is, ugyanis nem volt olyan örmény pap, akit a Szentszék kinevezhetett volna kormányzónak.

„Vasárnapi örmények”

Az örmény magyarok múltja után Veress Ilka a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet munkatársa  a „szimbolikus etnicitás” foglamát magyarázta meg a jelenlévőknek, ugyanis szerinte az erdélyi, magyar anyanyelvű örmények közössége ebbe a kategóriába tartozik, és ezt legjobban a Kali Kinga által használt jelzős szerkezet illusztrálja, a „vasárnapi örmények”, vagyis azok, akik „hétköznap magyarok, viszont vasárnap az örmény templomba járnak”. Ezekhez az alkalmanként felvállalt kulturális gyakorlatokon, szimbólumokon keresztül megnyilvánuló kötődésekhez kapcsolódnak azok a nosztalgikus „emlékek”, amelyek a bevándorló generáció vagy az őshaza kultúrájához csatolják a közösséget.

„Romániában élő, erdélyi magyar zsidó”

A kettős vagy akár hármas identitáshoz kapcsolódott az est következő meghívottjának Schwartz Róbertnek, a Kolozsvári Zsidó Hitközség vezetőjének a rövid bemutatkozása, aki arra reflektált, hogy mivel Romániában élő, erdélyi regionális identitással rendelkező népcsoportról van szó, amely anyanyelvi szempontból nem egységes, hisz vannak magyar és vannak román anyanyelvű zsidók is, máris egy hármas konstrukció alakult ki, és még nem is beszélt a legfontosabb komponensről a zsidóságról, amely ismét nagyon sok vita tárgyát képezi, ugyanis sokan nemzetiségként határozzák meg a zsidóságot, mások viszont egyértelműen vallási közösségként.

A vallásosság megnyilvánulásában is nagyfokű különbségek vannak, amelyek szerint a zsidók lehetnek ortodoxok, neológok, ultrakonzervatívak, és progresszívabbak. A kolozsvári zsidó hitközség mintegy négyszáz tagot számlál, akik  között román és magyar anyanyelvűek is vannak, ugyanakkor a vegyes házasságban élő tagok családja, gyerekei, unokái is részt vesznek a közösség életében.

A „multikulturális” nagyváros

A beszélgetést Oláh Emese alpolgármester zárta, aki személyes emléket idézett fel a Funar-korszakból, amikor egyetemistaként 1999-ben még rászóltak a buszon, hogy miért beszél magyarul, annyira magas volt a többségi lakosság intolerancia-szintje. Azóta sok minden megváltozott, eltűntek a nemzetiszínű kukák, padok, és a múltté lett a magyarok elleni folyamatos uszítás.  Ma már teljesen természetesként könyveljük el, hogy magyar napok vannak, hogy koszorúzhatunk, holott néhány évvel ezelőtt nem volt az. Mint ahogy arra sem volt példa eddig,  hogy a közszállítási vállalat honlapján magyarul is föllelhetők legyenek az információk, sem az, hogy a  nem magyar városnapokra magyar nyelvű szórólapokat is nyomtassanak.

Az aktuális városvezetés a multikulturálizmus mellett tette le egyértelműen a voksát, annak ellenére, hogy például a többnyelvű feliratokat peres úton kellett kikényszeríteniük a civil szervezeteknek – részletezte Oláh Emese. Természetesen még mindig vannak olyan helyzetek, amikor a többség nem veszi észre, hogy a kisebbségi jogokat és érzékenységeket sérti bizonyos gesztusokkal. Oláh Emese egy néhány héttel ezelőtti esetet említett, amikor a kolozsvári városnapok koncertprogramja a főtéri Szent Mihály-templom búcsújával egy időben zajlott, és – az ígéretek ellenére – az ünnepi mise idejére sem szüneteltették a hangos zenét a főtéren.

Ne csak megmaradjunk, hanem éljünk boldogan

A vendégek és a hallgatóság között kialakuló párbeszéd során körvonalazódott az a gondolat, hogy nagyfokú odafigyelésre van szükség nemcsak a hagyományos szórvány esetében, hanem most már a Kolozsvárhoz hasonló nagyvárosi szórványok tekintetében is, és olyan stratégiákra, amelyek utat találjanak azokhoz az egyénrkhez, akikre nap mint nap ránehezedik a kettős nyomás a folyamatos választás elé állítás a többségi illetve az anyanyelvi közösség részéről. Olyan élethelyzetet kell teremteni, hogy az egyénnek ne essen nehezére anyanyelvében, identitásában megmaradni.