„Jó estét kívánok, az én nevem Éva Kor Mózes, és egyike vagyok azoknak a holokauszt-túlélőknek, akiken Mengele kísérletezett.” Ezzel a mondattal kezdte Kor Éva (vagy Eva Kor, ahogy az Egyesült Államokban ismerték) az előadásait szerte a világon. Számtalanszor elmesélte a történetét, nem hagyta, hogy a felejtés pora belepje azoknak a szörnyű hónapoknak a történéseit. Emberek tízezrei, talán százezrei ismerték meg annak a zsidó lánynak a történetét, akit innen a szilágysági Porcról vagoníroztak be 1944 tavaszán. Ő volt az a túlélő, aki sokakkal ellentétben megtalálta magában az erőt a megbocsátásra. Szíve néhány nappal ezelőtt szűnt meg dobogni, éppen Auschwitz közelében, ahova minden évben ellátogatott.

Eva Kor 1934-ben Mózes Évaként látta meg a napvilágot Porcon, a Szilágyság északnyugati csücskének egyik román többségű településén. Ikertestvére, Miriam néhány perccel előzte meg őt.  Egypetéjű ikrek voltak, később is egyformák, mint két tojás. Édesapja időnként sóhajtva nézett rá, és azt mondogatta: "Fiúnak kellett volna születned!"  Nem mintha nem szerette volna a lányát, de fiú kell az imákhoz, a gyászhoz, a kádishoz. Éva talán ebből a mondatból merített erőt ahhoz, hogy életét a tragédia feldolgozásának szentelje. Férfiasan csinálta.

A család messziről érkezett és éppen ebben az ismeretlen faluban telepedett le: az orosz pogromok elől menekülő ortodox zsidó, kaftános nagypapa a szilágysági birtokkal rendelkező magyar földbirtokosoknak kezdett el dolgozni. Először inasként, majd borkészítőként, később bizalmas személyi asszisztensként, és végül hitelezőként. Olyan derekasan teljesített, hogy mire Éva megszületett az erdélyi kis faluban, Porcott, a család már tekintélyes vagyonnal és birtokokkal rendelkezett.  

A falu nagy része román ajkú volt, a magyar birtokosok, nemesek többnyire nem ott tartózkodtak, és más zsidó család sem élt közvetlenül a faluban. Apja intézte a gondjára bízott földeket,  a gyerekek pedig – szám szerint négyen, és mindahányan lányok: Edit, Alíz, Miriam és Éva – egy nagy falusi udvarházban nevelkedtek, sok állattal,veteményessel, gyümölcsössel körülvéve. A 2000-es évek legelején Kor Éva arra is gondolt, hogy visszaszerzi a család háború előtti tulajdonát képező ingatlanokat. Később azt nyilatkozta, hogy „A román hatóságok nagy ünnepléssel fogadtak, még dokumentumokat is aláírtunk, aztán nem lett az egészből semmi…"

Éva alig volt öt éves, amikor a Vasgárda elkezdte az erdélyi zsidókat üldözni. Apját mondvacsinált ürüggyel (állítólag nem fizette ki az adót) bebörtönézték testvérével együtt. A két férfi szabadulásakor fölvetette a családnak annak a lehetőségét, hogy költözzenek Palesztinába, mi több, el is utaztak oda, hogy lássák saját szemükkel, mit vállalnak, ha a cionizmus útjára lépnek. Az asszonyok azonban hallani sem akartak róla. Jaffa, Éva édesanyja határozottan visszautasította az ötletet. Hova induljon el négy gyermekkel? – kérdezte az urát. A lányok egyébként jól érezték magukat a faluban, iskolába jártak, a görög-katolikus pap Luci nevű lánya jó barátnőjük volt, karácsony előtt még a fenyőfát is együtt díszítették fel, bár erről otthon az ikrek nem számoltak be, mert vallásos szüleik megnehezteltek volna rájuk. Így érkezett el 1940,  Észak-Erdély visszacsatolása.

Egyre másra jöttek a hírek arról, hogy munkaszolgálatra viszik a férfiakat, hogy sárga csillagot kell viselni, hogy elkobozzák a a zsidó családok vagyonát. A felnőttek mégis azt hitték, hogy mindez ott, Porcon, az isten háta mögötti kis faluban nem történhet meg. 1944 tavasza volt – Éva és ikertesvére Miriam 10 évesek voltak akkor – , amikor a csendőrök a Mózes családot elhurcolták a szilágysomlyói gettóba. Innen aztán rövidesen elindították a vidékről összegyűjtött, marhavagonokba zsúfolt „szállítmányt”, amely májusban érkezett meg  az auschwitzi haláltáborba.

Éva akkor látta utoljára szüleit, Alexandert és Jaffát, valamint két nővérét, Editet és Alizt, amikor leszálltak a vonatról. A csoportosításoknál apja és nővérei balra mentek, őt magát ikertestvérével, Miriammal együtt anyjuk vitte kézenfoga, amikor egy tiszt fölkiáltott "Ikrek! Ikrek!". Édesanyjuk akkor bátortalanul megkérdezte, hogy jót jelent-e, ha ikrek. "Igen", hangzott a válasz, és már vitték is a két lányt, az anya pedig ment az apa és a nővérek után. Ők a gázkamrába kerültek, Éva és Miriam  Josef Mengele  kísérleti csoportjába.

A halál angyala

Mengele 1943 májusától volt az auschwitzi haláltábor vezető orvosa, illetve fehér köpenyes tömeggyilkosa, akit a halál angyalának is neveztek. A rabokon végzett kísérleteinek célja egy felsőbbrendű faj megalkotása volt, az ikrek genetikai titkát akarta ellesni.

Több ezer testvérpárt használt kísérleti alanynak, és hihetetlen szenvedéseknek vetette alá őket, miközben ő maga operaáriákat dúdolt.  Mengele nem riadt vissza a kegyetlen megoldásoktól: ha az egyik testvér meghalt, megölte a másikat is, hogy a boncolás során összehasonlíthassa a szerveiket. Az egypetéjű ikrektől először vért vett, majd kísérleteket folytatott a szemszín megváltoztatásától kezdve a tífuszbaktériummal történő megfertőzésen át egészen addig, hogy a vénák összevarrásával hogyan lehet mesterségesen sziámi ikrekké alakítani az ikreket. Éva emlékezetében élénken megmaradt egy cigány ikerpár, akiket Mengele összevarrt, hogy mesterségesen hozzon létre sziámi ikreket.

A gyerekek a többi iker szeme láttára haltak bele a kísérletbe néhány napon belül. Éva is több hétig élet és halál között lebegett a kísérleti központ kórházi barakkjában, miután ismeretlen kórokozót fecskendeztek be szervezetébe. A felépülése lassú volt, és bonyodalmas. Mengele nem egyszer jelentette ki az ágya mellett a vizsgálatot követően, hogy már csak napjai vannak hátra. Magas láza volt, testét kiütések borították, lábra sem tudott állni, végül mégis bebizonyítatta, hogy a náci tiszt téved, mert ő képes felépülni. Közben folyton az járt a fejében, hogy ha meghal, Mengele végez a testvérével. Miriam 1993-ban hunyt el – az ikerkísérletek során szerzett betegségben. Mengelének a háború után nyoma veszett, utólagos kutatások és DNS-tesztek igazolták, hogy Brazíliában hunyt el 1979-ben.

A tábor felszabadítását, 1945. január 27-ét, az ezerötszáz ikerpár közül alig száz élte meg – köztük volt Mózes Éva és Miriam is. A felszabadulás után lengyel árvaházi hónapok, majd a hazaút következett. Senkit és semmit nem találtak Porcott, amivel azonosulni tudtak volna. A 11 éves ikreket az üres és kirabolt házban csak egy kutya várta és egy távoli rokon, aki értesült arról, hogy ők – egyedüliként – túlélték a borzalmakat, így odaköltözött az elhagyott házba, abban a reményben, hogy előbb-utóbb hazatérnek az árvák. Átvitte őket a saját családjához Kolozsvárra. Éva itt szocializálódott az épülő kommunizmusban. Öt év alatt született meg a felismerés: az új rendszerben sem jó zsidónak lenni.

„Viszonylag gyorsan érett meg bennünk a gondolat, hogy itt az idő megtenni azt a lépést, amelyre apánk is készült, és amelyről még az Auschwitz felé zakatoló vonaton is beszélt nekünk. Azt mondta, mindnyájunkat átölelve, hogy ha túléljük a ránk váró megpróbáltatásokat, a következő állomásnak mindenképpen Palesztinának kell lennie. Végül is 1950-ben sikerült alijáznunk.” – mesélte  Eva Kor az élete történetét összefoglaló kötetben, a „Túlélni a halál angyalát – egy Mengele ikerpár története ” című önéletrajzában

Egy új haza keresése

Egy kibucban kezdték új életüket, fél napot ott dolgoztak, fél napot iskolába jártak: Éva tervező mérnöknek készült, Miriam ápoló nővérnek. 1960-ban egy litván holokauszt túlélő, Mickey Kor, aki amerikai állampolgárként turista útra érkezett Izraelbe, megismerte, megszerette és rövidesen feleségül vette Mózes Évát. A pár az Amerikai Egyesült Államokban telepedett le az Indiana-i Terre Haute-ban.  Két gyereke született Évának, Alex és Rina. Annak ellenére, hogy számtalan egészségügyi problémája volt élete során, Éva eldöntötte, hogy azt ami vele és családjával történt a második világháború során, a nagyvilág elé tárja. De nem öncélúan tette.

Mindazzal , amit elmondott, a megbocsátást hirdette. "Az emberek elfelejtik, hogy a megbocsátás az nem az elkövetőnek jó, hanem az áldozatnak. Ezzel kezdheti meg a gyógyulás felé vezető utat. Szerintem a megbocsátás a legjobb bosszú.Így sem Mengelének, sem Hitlernek, Hössnek, a többi nácinak semmilyen hatalma sincsen már felettem! A legtöbb Holocaust áldozat a mai napig is áldozat! Én már nem vagyok az. Egyszerűen ezekkel szemben szabad vagyok " – nyilatkozta Eva Kor.

1978-ban a CNN készített interjút vele egy nagyszabású holokauszt-filmhez. Azt követően kezdett el túlélőként, tanúként előadásokat tartani. Ikertestvérével, Miriammal közösen keresték a hozzájuk hasonló túlélő Mengele-ikreket. Az évek során több mint 120 sorstársukkal vették fel a kapcsolatot. Konferenciákat szerveztek, próbálták kideríteni, hogy mivel is mérgezték testüket a kísérletek alatt. Még a német gyógyszeróriást, a Bayer céget is bíróság elé kényszerítették kollaboráció vádjával.

Az évek során ő és Miriam is folyamatos orvosi ellátásra szorultak, gyakran voltak betegek. Mikor Miriam egyik veséje felmondta a szolgálatot, Éva donorként segítette ikertestvérét. A segítség pár évvel meghosszabbította az Izraelben maradt testvére életét, azonban 1993-ban egy rákbetegség örökre elszakította őket egymástól. Éva ekkor döntötte el, hogy már csak testvére emléke miatt is létrehoz egy olyan oktatási intézményt, amely bemutatja hitelesen a történeteiket, úgy, hogy a jövő generációk is megértsék azt, hogy mi történt velük.

A CANDLES (Children of Auschwitz Nazi Deadly Lab Experiment Survivors – a náci halálos laboratóriumok kísérleteinek gyermek túlélői) múzeum 1995-ben egy saját finanszírozású épületben kezdte el működését. Munkája közben érte a felismerés, hogy a megbocsátás felszabadító hatású. Több náci elítélttel találkozott az évek során, akikkel kezet fogott, akiket megölelt, és kijelentette, hogy ő megbocsát nekik. Ez a hozáállás megosztotta nemcsak a hololauszt-túlélők közösségét, hanem a globális közvéleményt is, ennek ellenére  Eva Kor következetesen, évtizedeken keresztül a megbocsátást hirdette, mint olyan erőt, amely képes a sebek begyógyítására, az emberi élet újraértelmezésére. "Nem engedhetem meg magamnak a negatív, bosszúálló gondolatokat – szokta mondani – azzal magamnak ártok !"

A megbocsátás hirdetése

Egyetemeken, iskolákban tartott előadásokat a megbocsátás fontosságáról és rendszeres auschwitzi kirándulásokat vezetett. 2014 nyarán, az egykori haláltáborból hazafelé tartva, egy negyvenfős csoporttal útba ejtette az erdélyi Porcot, ahol  botlatóköveket (Gunter Demnig kölni képzőművész nevéhez fűződik európai elterjedésük) helyeztek el az egykori szülői ház előtt. Aztán 2016-ban meglátogatta Kolozsváron azt az iskolát, ahol Erdélybe való hazatérése után 5 éven keresztül  – 1945 októberétől 1950-ig – tanult. Ez a mai George Cosbuc Líceum, amely a két világháború között Mária királyné nevét viselte.

Az iskola diákjaival való találkozása során Kor Mózes Éva elmesélte: nagyon gyorsan rájöttek arra, hogy csak zászlók és jelszavak változtak, de a mentalitás ugyanaz maradt. Mivel román tannyelvű iskola volt, és ők nem beszéltek jól románul, meg „rendes” ruhájuk sem volt, egy-kettőre a gúnyolódások céltpontjai lettek. Így erősödött meg bennük az elhatározás, hogy Izraelbe kell eljutniuk.

Kor Éva Auschwitzről is mesélt a kolozsvári diákoknak. Arról, hogy hogyan szorította édesanyja kezét az utolsó pillanatig. Arról, hogy fogalma sem volt, hogy akkor látja utoljára. És aztán arról, hogy mi adott célt és értelmet az életének, és mit érez évről évre, amikor megáll az auschwitzi kapu előtt. „Azt szeretném, ha a világpolitika döntéshozói nem öt csillagos konferenciatermekben találkoznának megbeszélni a hogyan továbbot, hanem Auschwitzba hívnák össze a summitokat. Ma másként nézne ki a világ.”

A-7603. Ezt a számot tíz éves korától élete végéig viselte. Ott volt alkarján iskoláskorában, ott volt, amikor férjhezment, ott volt, amikor szült, ott, amikor fél veséjét Miriamnak adta, ott volt, amikor évről évre Auschwitzba zarándokolt. Ott volt, amikor náci háborús bűnösöket megölelt, és megbocsátott nekik.  Együtt élt a számmal. Nemrég bekövetkezett halálával ez a billog is elkezdett halványodni. Azonban az Eva Kor által hirdetett megbocsátáson túl az emlékezés is feladatunk. A-7603. A-7603...