Évente, az érettségi táján a diákok többnyire román irodalomból írt dolgozataiból származó „aranyköpéseit” olvashatjuk a médiában és a közösségi hálón. Kevesebb szó esik viszont az érettségire való felkészítésük körülményeiről, módszertanáról és azokról a súlyosabb „aranyköpésekről”, amelyek az úgynevezett irodalmi elemzéseket tartalmazó szöveggyűjteményekben találhatók, és amelyeket jobb híján „bemagol” a diákok egy jelentős hányada. Ezeket gyűjtötte össze a Dilema veche folyóiratban vezetett állandó rovatának legutóbbi írásában Horia Corcheș kolozsvári író, romántanár, akivel elbeszélgettünk „felfedezéseiről”.

Melyek voltak a legsúlyosabb hiányosságok, amelyekre rátalált ezekben az elemzésgyűjteményekben?

Éppen egy éve cikkeztem a diákok „aranyköpéseiről”, és nehezményeztem ezeknek a példáknak a sajtóban való terjesztését, hiszen akkor is és most is gyártottnak, csináltnak tartom ezeket. Azt hiszem, hogy egy vizsgának elsősorban nem a diákok ilyen jellegű hiányosságait kell felszínre hoznia, egyszerűen azért van, hogy felmérje a tudásszintet. Másfelől meg, valóban, felmerül a diákok felkészítésének a kérdése is, ami viszont tanári feladat.

Valamiféle folytatásaként annak a korábbi cikkemnek, most a tanárok által írt szövegelemzés gyűjteményekben található hibákat és pontatlan megfogalmazásokat gyűjtöttem össze, ezekről írtam. S hogy a kérdésére is válaszoljak: ezek e vétségek nem csupán tudományos jellegűek, a szövegek olykor nevetséges és elfogadhatatlan nyelvtani bakikat és hibás kifejezéseket is tartalmaznak. Tehát az általam beazonosított tévedések a hibás központozástól, a nyelvtani hibákon át egészen a tudományos vétségekig, olykor aberrációkig terjednek. Ez elszomorító, hiszen a pedagógiai kiadványok piaca tele van ilyen szöveggyűjteményekkel, de ez az infláció mindig is jellemző volt, legtöbbjüket a nagy könyvpiacon nem is létező kiadók publikálták.

Amint említette, egy egész iparág épül ezekre a kiadványokra, amit nyilván a fantom kiadók sokasága is jelez. Mit mutat meg ez a felvázolt szomorú jelenség egyfelől a hazai oktatási rendszerről, illetve a tudományos tevékenységről, amely másfelől, íme, keretei közé engedi ezt a „manelizmust”?

Itt a probléma két vonatkozását is tárgyalni kell: egyrészt ott van az egyén szabadsága, hogy bármit publikálhasson. Hiszen az magának a demokráciának mondana ellent, ha megtiltanánk, hogy valaki kiadhasson egy munkát, ha esélye, lehetősége van erre, és ki is fizeti az ilyen jellegű szolgáltatásokat. Ez egy olyan szabadság, amelyet tiszteletben kell tartanunk, ha demokráciában élünk, ragaszkodunk hozzá, és meg szeretnénk erősíteni.

Másrészt viszont, ha ezeket a gyűjteményeket tanórán használják, és ezek egyben a tanárok teljesítményszintjét és a mércét jelentik, akkor kellene léteznie valamiféle megkülönböztető márkajegynek, ami éppen erre vonatkozik. Az itt már egy másik probléma és intézményi fellépést is igényel, hogy tudományos, módszertani és didaktikai érvényességet is nyerjen egy kiadvány, amelyet ilyen célokra akarnak használni.

A tanügyminisztériumnak az a két évvel korábbi kezdeményezése nagyon jó volt, hogy egy előzetes elbírálási folyamatnak vessék alá az oktatási segédanyagokat. Másfelől ez az előzetes rosta, felülbírálás és jóváhagyás hiányosságokkal is küszködik, hiszen ha a tanár el is mulasztja felülvizsgáltatni a munkáját, akkor is tudományos dolgozatként tekinthet rá, mert amikor tanári portfóliót bírálják el, az illető munka könnyedén átcsúszhat egy ilyen rostán. Ezen is lehetne javítani, éspedig úgy, hogy az illető munkán számon kérik az előzetes szakmai véleményezést is, tehát már a kidolgozásukat, összeállításukat is szavatolniuk kellene egyetemi tanároknak vagy éppenséggel kutatóknak. Ez szerintem a megoldás egy része lehetne, de persze a probléma maga ennél sokkal összetettebb.

A cikkében olvasható példákból egyetlen bizonyosság körvonalazódik: ezek a szövegek félművelt szerzők munkái, akiknek alkalmasint alapismereteik sincsenek, például nem ismerik a „fikció” fogalom jelentését. Milyen tanügyi rendszer termelte ki ezeket a „szerzőket”, akik a maguk során ezt a siralmas középszert fogják sokszorosítani, továbbvinni?

Itt a probléma harmadik vetületét azonosította be éppen, nevezetesen azt, hogy ezek a szerzők, azontúl, hogy oktatási segédanyag vagy úgynevezett „tudományos munka” szerzői, maguk is tanárok. Okkal gondolhatjuk azt, hogy ezekből a művekből oktatnak a tanóráikon, és a diákjaikat némiképp arra kényszeríthetik, hogy helyes információk gyanánt sajátítsák el ezeket, és a vizsgákon emezek a tudásszint jelzéseként tovább népszerűsítsék ezeket.

A mindezt kitermelő, lehetővé tévő tanügyi rendszerről mindenki tudja, hogy sántít, hogy számtalan javítanivaló van benne. De hiszek abban, hogy például az olyan megyéknek, mint amilyen Kolozs, sikerült kisöpörniük valamennyit az ilyen jellegű oktatási szélhámosságból. Ennek szintje itt alacsonyabb, más helyeken viszont vélhetően ennél sokkal magasabb.

Nem számíthatunk tökéletes társadalomra, így a tanügyi rendszer sem lesz soha tökéletes, azonban azt megtehetjük, hogy folyamatos tökéletesítésére törekszünk, és a teljesítményszintre is jobban odafigyelünk.

Magát a szélhámosságot bizonyára soha nem fogjuk tudni egészében kiiktatni, de megtehetjük azt, hogy a vizsgák komolyságára odafigyelünk, hangsúlyozottabb felelősségvállalást bátorítunk. Ugyanakkor az elfogadható jövedelem biztosítása is elengedhetetlen itt, hiszen a tanár méltóságát is visszaadhatja, teljesítményre ösztönözheti őt. Az oktatási rendszert azonban több tényező együttesen alkotja, és mindig abból a pontjából kell kiindulnunk, ahol éppen vagyunk, nem pedig abból, ami eddig volt. Ahogy Nicolae Steinhardt is fogalmazott: az a pont, ahol éppen vagyunk, a legmegfelelőbb a megváltásra.

Visszatérve a probléma alapjához: mivel ezek a szövegelemzés-gyűjtemények önmagukban is a gondolkodás hiányát bátorítják, árnyékot vetnek arra is, hogy milyen tudáshalmazzal rendelkezhet egy diákok még akkor is, ha sikeresen érettségizik? Mit jelent ebben a tekintetben olimpikonnak lenni egyik-másik tantárgyból? Van még ennek jelentősége?

Ez ismét egy olyan gond, amelynek számtalan ága-boga van. Elméletig a rendszernek nem annyira az információátadáson kellene alapulnia, hanem inkább a képességfejlesztésen. Következésképpen és elméletileg a vizsgákon sem annyira az információmennyiséget kellene felmérni, hanem a képességet, ami egy fokkal fennebb van a puszta adatelsajátításnál, hiszen már arról szól, hogy mit kezdünk az információval, hogyan használjuk fel, hogyan továbbítjuk és kötjük össze egyéb információkkal.

Sajnos, a vizsgarendszerünk még nem üti ezt a színvonalat. És ennek egyik oka, vetülete az, hogy a vizsgáztató tanárok képesítése sem eléggé alapos, tudományos. Hiszen a diákok képességszintjének felmérése sokkalta nehezebb, mint az általuk felhalmozott információmennyiség megállapítása. Az információ helyessége mellett a tudásnak el kellene juttatnia egy felsőbb szintre is. Ilyen tekintetben az érettséginek szinte egészében a képességfelmérésben kellene állnia, amely csupán tartalmazza a helyes információ szolgáltatását és megállapítását, de nem kizárólag ebben áll.

Világos már egy ideje, hogy a rendszer változtatásra, reformra szorul, tettek is erre jó néhány bátortalan, de hangzatos kudarcokkal járó kísérletet. Kik itt a legfőbb felelősök abban, hogy a hazai tanügy továbbra is ugyanazon az úton halad, amely lassan, de biztosan vezet szakadékba?

Nagyon nehéz erre a kérdésre úgy válaszolnom, hogy annak ne legyen politikai színezete, értelmezhetősége. Így hát elsőként azt hangsúlyoznám, hogy rendszerszintű problémát képez a bizalom- és koherenciahiány.

Maga az a tény sem sokat segített, hogy a szakminisztérium élén több tízes nagyságrendben fordultak már meg tárcavezetők az utóbbi 15-20 évben, a miniszterek zöme pedig egy-másfél évig töltötte be a tisztséget… El tudja képzelni, micsoda felfordulást okoz a rendszerben, amikor mindenki jön egy-egy újabb ötlettel, amikor mindenki változtat valamit azon, amit az elődje megvalósított, lefektetett. Mindezt azért, mert tulajdonképpen nincs egy hosszú távú elképzelése arról, hogyan kell nem a jelen diákjait, hanem a jövő polgárait kinevelni. Hiszen a tanügyi rendszer célkitűzése tulajdonképpen ez kellene hogy legyen.

Nos, ennek megvalósításához viszont hiányzik a felelősség, koherencia és az elképzelés is, meg a felismerés, hogy szakminiszterként nem az az elsőrendű feladatod, hogy az elődöd intézkedéseit megváltoztasd csupáncsak azért, hogy a neveddel mindenáron fémjelezz egy új törvényt vagy módszertant.