Budrala Sára a kétnyelvűségről: könnyű beleesni a csapdába, hogy az ember már egy nyelvet sem tud rendesen

Budrala Sára nevével akkor találkoztam legelőször, amikor végignéztem egy kisfilmjét, amelyet a kétnyelvűségről – a saját megélt léthelyzetéről – készített. Ez egyszerre volt őszinte, vicces és racionális. Magyarán: szépen fogalmazta meg azt, amit az egynyelvűek, egyetlen kultúrában jártasak nem tudnak megérteni azokban, akiknek két nyelvre és kultúrára van egyforma kitekintésük. A kisfilmben elhangzottakat pörgettük egy picit tovább a megalkotójával, aki szerint az identitás bonyolult kérdés, néha még önmagunkat is nehéz megértenünk.

Az egyetemi felvételid táján készítettél egy videót arról, hogyan is éled meg a kétnyelvűséget. Ebben szimpatikussá, már-már elfogadhatóvá tettél egy olyan kifejezést, amelynek addig sokunk számára egyértelműen negatív volt az értelme. Elmondanád-e, hogy miért a „korcs” szót találtad jónak identitásod megnevezésére?

Én úgy nőttem fel, hogy pozitív, vicces szóként maradt meg bennem az a fogalom, hogy „korcs”. Amíg nem jöttem magyar közegbe, Kolozsvárra, addig számomra nem igazán volt tiszta, hogy ez egy csúnya jelentésű szó. Megmaradt bennem ez a kifejezés, tudatlanul is használtam, mert nagyon viccesnek találtam.

Volt-e ebben valamiféle fricskaszerű a társadalomnak, románoknak, magyaroknak arra nézvést, hogy miként látnak téged, román-magyar vegyes családból származót?

Soha nem hallottam, hogy ennek neveztek volna, akár csúfságból is. Arra emlékszem, hogy valami felnőttek jöttek hozzánk vendégségbe, és valamelyikük viccesen mondta, hogy mi „korcsok” lennénk. De ebben semmi sértő nem volt. Így maradt meg bennem, és ezért használtam, pozitív értelemben.

Meséltél arról is, hogy egy kétnyelvű kisgyermeknek nem túl könnyű a helyzete, hiszen magyar közegben románnak, román közegben pedig magyarnak nevezik. Hová soroltad be ezeket a tapasztalatokat, mennyire élénken élnek ezek benned? A videóban nagyon racionálisan beszélsz ezekről...

Arra emlékszem a korábbi évekből, hogy soha sem éreztem magam teljesen megértettnek, mindig nehéz volt elmagyaráznom a másiknak, hogy nekem valahogy dupla identitásom van, nem vagyok csak az egyik vagy csak a másik nemzetiségű. De most is, amikor különböző közegekbe kerülök, külön erőfeszítést igényel: na, most hogy magyarázom el azt, hogy én nemcsak magyar vagy nemcsak román vagyok, hanem mindkettő egyszerre.

Említetted azt is, hogy a kortársaid nem nagyon foglalkoznak a másság kérdésével, a tinédzser korból kifelé tartó fiatalokat egészen más dolgok érdeklik. Ennek lehet pozitív, de lehet egy negatív értelmezése is. Te hogyan látod mások másságát? Érzékeny vagy-e például arra, ha valakit lezsidóznak, lecigányoznak, netán leniggereznek?

Persze, hogy zavar, lévén hogy nekem is egy furcsább, kettős identitásom van. Kicsit érzékenyebb vagyok erre, mert megértem ezeket az embereket, akiket sztereotípiák által ítélnek el, nem pedig azután, miután megismerik őket. Kicsit együtt érzek velük.

Kortársaim körében egyébként nem fordul elő gyakran az, hogy nem tudják lereagálni a másságot. Főleg azokban a körökben, amelyekben én forgok. Még ha nem is ismerem azt a bizonyos társaságot, nem annyira előítéletesek az emberek. Úgy látom őket, hogy inkább nyitottak az összetettebb identitásokra.

A kétnyelvűségről szoktál beszélni amúgy a környezeteddel? Vagy arról, hogy mit jelent egyáltalán az a „kettős identitás”, amit említettél?

A barátaimmal szoktam meg anyukámmal. De nem nagyon szoktam ezt a témát, úgymond, „reklámozni” szélesebb körben. Mert egyszerűen olykor önmagunkat is annyira nehéz megértetnünk, hogy másokkal ezt megértetni szinte lehetetlen, vagy legalábbis nagyon nehéznek találom.

Hol lehet az ideális otthona egy kétnyelvű lánynak? Ha, mondjuk, Kolozsvárt neveznénk meg egy ilyen helyként, akkor ez mennyire fedi a valóságot?

Én úgy látom – és beszéltem másokkal is, akik ugyanezt élik meg – Kolozsvár a legotthonosabb hely egy kétnyelvű ember számára, aki egyben román és magyar.

Valahogy és valamiért itt szövődik össze leginkább ez a két világ. Mindkettőből megkapjuk a magunk számára elegendőt: magyar és román kulturális események vannak, koncertek. Na, meg a kávézók is ilyenek, tele van a város olyan hellyel, ami jó mindkét fél számára…

A kétnyelvűséget nálunk nem szokás mindig pozitív szövegkörnyezetben emlegetni. Becézik még „félnyelvűségnek” is, de általában azzal társítják, hogy a vegyes házasságból származó gyermekek lemorzsolódnak, vagyis a többségi nemzetet választják hovatartozásuk egyetlen meghatározójaként. Ez azonban egy eléggé sarkított kép. Három interjúból álló sorozatunkban azt mutatjuk be, hogy a kétnyelvűségnek számtalan arca van: Kovács Ágnes pszichológust, kutatót arról kérdeztük, mit mond a tudomány erről a jelenségről, Budrala Sárát arról faggattuk, hogyan éli meg ezt a hétköznapokban egy nagyszebeni fiatal lány, aki Kolozsváron egyetemista, miközben édesanyját, Kató Csillát arra kértük egy következő beszélgetésben, meséljen kétnyelvű gyermekei neveléséhez kapcsolódó tapasztalatairól.  

A képzőművészetet és formatervezést választottad pályaként. Azon túl, hogy van tehetséged, affinitásod ehhez, mennyire számított az a választásodban, hogy e szakterület nyelve univerzális, nem kell lefordítani sem románra, sem magyarra?

Persze, fontos volt. De én ezt nem így közelítem meg. A matekot sem kell lefordítani egyetlen nyelvre sem, mert az is univerzális, ami nagyon jó…

El kell neked árulnom, van egy vonatkozás, amelyben nemcsak egyetértünk, hanem éppenséggel azt mondod a filmecskédben, amit én magma is gondolok: ez a történelemhez való közeledésed, illetve a történelemmel szembeni távolságtartásod. Te pontosabban miért látod jónak, ha a román-magyar viszonyban az ember jó távolról elkerüli a történelmi témákat? És hogy lehet ezt megvalósítani, hiszen az emberek gyakran előkapják ezeket, többnyire azért, hogy bántsák egymást

Igazából ez csak egy ideális helyzet, ami nem megvalósítható, hiszen itt élünk. A magam részéről azonban most egyszerűen ez a hozzáállás tűnik könnyebbnek. De egyszer majd fogom magam és belevetem magam ebbe a történelemolvasásba, belebúvárkodom, és akkor majd kialakítok magamnak egy véleményt. Mindaddig viszont nem szeretnék állást foglalni.

Vannak, akik a kulturális tragédiák közé sorolják a nyelvek keverését, azt, amikor az ember elkezdi a mondatot magyarul és befejezi románul. Te milyen érvekkel fegyvereznéd le őket?

Igazából kicsit egyetértek velük, mert az nagyon rossz, ha odajut az ember, hogy igazából egy nyelven sem tud beszélni, és amit tud, azt is csak keverni tudja. Anyukánk nagyon sokat védett ettől: „ha magyarul beszélsz, akkor beszélj magyarul, ha meg románul, akkor románul”. Hiszen nagyon könnyű beleesni abba a csapdába, hogy már nem tud az ember egyetlen nyelvet sem rendesen. Ugyanakkor nagyon érdekes, hogy mindenik nyelv annyira eredeti, és annyira más a másikhoz viszonyítva, hogy vannak olyan szavak, amelyek nem fejezhetik ki ugyanazokat az érzéseket, amelyeket a másik nyelvben létező szavak.

Mennyire viszonyulsz érzelmileg a két nyelvhez? Kisfilmedben is tettél erre utalást…

Igen, azt hiszem, ez az érzelmi viszonyulás azért van, mert a magyar az anyanyelvem, anyukámmal beszéltem ezt a nyelvet, amióta megszülettem, ezért otthonosabb és melegebb számomra. Ezzel szemben pedig ösztönösen románra váltok, amikor logikusan kell valamit végiggondolni. Ez nem azért van, mert az egyik nyelv rosszabb lenne a másiknál, hanem egyszerűen így vésődött be, így jön…

 

banner_fqCTjirk_Double Rise 3oo.jpg
banner_slFPWcPP_WhatsApp Image 2021-07-23 at 15.48.23 79o.jpg

Kapcsolódók

Kimaradt?