Sem a marosvásárhelyi színházi közeget, sem a román történelmet nem kesztyűs kézzel közelíti meg. Ebből a kendőzetlenségből és kritikus hangnemből körvonalazódnak eddig ki nem mondott problémák, valamint Marosvásárhelynek egy olyan arca, amelyet egy vegyes családból származó színházi ember rajzol meg. Ándi Gherghe rendezőt, a 3G nevű független színház alapítóját a legújabb, Vitéz Mihály című előadásáról kérdeztük, de szóba kerültek a centenáriumi mélyrétegek is.

Legújabb előadásotok, a Székely Csaba által írt Vitéz Mihály esetében a drámai konfliktus már a produkció létrehozásakor megkezdődött, végeredménye pedig az lett, hogy az egykori marosvásárhelyi ortodox zsinagógában tartottátok meg az előbemutatót. Annyi minden elhangzott ennek kapcsán, hogy a kívülálló lassan nem is érti, hogy mi is történt igazából. Elmondanád, te hogy látod ezt az egészet?

A történet egy régi keletű abszurd konfliktus a marosvásárhelyi színház vezetői és köztünk, „pszeudo-amatőrök”, dilettánsok, munkanélküliek között – ahogy nevezni szoktak bennünket.  De amit továbbra sem értek, az az, hogy ha mi annyira amatőrök, dilettánsok vagyunk, akkor mi ez a cirkusz körülöttünk? Miért vagyunk ennyire kényelmetlenek számukra?

Nekünk semmi bajunk a Nemzeti Színházzal és egyszerűen hülyeségnek tartom azt a vádat, hogy „tisztességtelen versengésben” lennénk az intézménnyel. Persze, egyéb, nekünk címzett szemétségek is elhangzottak, azonban mostanáig mi ezekre nem válaszoltunk, holott ez már egy jó ideje létező ellentét. Az, hogy Székely Csaba most jogosan kirobbant, az annak is tulajdonítható, hogy pontosan tudja, min mentünk keresztül ezzel az előadással.

Az egyesületünket három ember alkotja, nincs adminisztratív gépezetünk, nincsen díszítőnk, nincs kellékesünk, fénytechnikusunk, sem öltöztetőnk. Ezeket a szerepeket mind-mind mi töltjük be. Ebben az előadásban én például rendező, gyártásvezető, de helyenként díszlettervező és öltöztető is vagyok. Nagyon nehéz, és annak a tudata is, hogy mi tisztességtelen versengésben lennénk bárkivel is. Az is elhangzott, hogy a mi előadásaink a Nemzeti Színház „hátán” jönnek létre, és mindez a szintén általam és Csaba által kivitelezett MaRó című produkció kapcsán kezdődött, amelyről azt mondták, hogy alapvetően a Nemzeti Színház színészeinek közreműködésével játsszuk. A teljes szereposztásból három színész alkalmazottja a színháznak, ráadásul amióta egyik kollégánkat szerződtették, azóta kiszállt az előadásból. Az Öröm és boldogság című előadásunkban, akár a Vitéz Mihályban a Nemzeti Színház egyetlen színésze játszik. Akkor, kérdem én, kik is viszik a „hátukon” ezeket az előadásokat?

Másfelől, azzal is megvádoltak, hogy mi a színház Double bind című előadását plagizáltuk a román-magyar viszonyról szól MaRó című produkciónkban. Ezúton üzenem az igazgató úrnak, hogy megőriztem azt a levelet, amelyet még 2013-ban írtam Sebestyén Abának, amikor ennek az előadásnak a tervét benyújtottuk a Román Kulturális Alap egyik pályázatára. Nyilvánosságra is hozom majd a levelet, amelyet akkor írtam, amikor a Nemzeti Színházban még szó sem volt a Double bindról. Mi semmit nem plagizáltunk, hiszen két teljesen különböző előadásról van szó. Szerintem normális ember nem haragudhat azért, hogy két előadás is a román-magyar viszonyról szól. Háromszáz ilyen kellene. Minél több, annál jobb annak a közösségnek, amelyben mindannyian élünk. Az első ilyen előadást Marosvásárhelyen Gianina Cărbunariu rendezte 20/20 címmel a Yorick Stúdióban. Tehát az ilyen gyermeteg haragnak nincs helye, alapja egy civilizáltnak nevezett társadalomban, a gyakran hangoztatott és lebegtetett európai értékek közepette.

Senki nem vitatja azt, hogy amióta Gáspárik Attila a Nemzeti Színház igazgatója, azóta ott a dolgok jó irányba haladnak. Olyan társulatot hozott létre, amely az én szempontomból a legszínvonalasabb valamennyi állami költségvetésből működő társulat közül. A magyar társulat szenzációs, és meggyőződésem, hogy Nicu Mihoc társulatvezető folytatja elődje, Alina Nelega munkáját, hogy a román társulatot is azzá tegye. Ezek az eredmények szemmel láthatóak. Ezért sem értem, miért nem tudunk együtt élni anélkül, hogy a másik tyúkszemére tapossunk. Mindenki végezze a maga dolgát és ne elemezgesse azt, hogy a másik mit csinál.

Az előadást nem titkoltan centenáriumi színházi eseménynek szántátok, és úgy gondolom, hogy teljesen szimbolikus az, hogy ennek az évfordulónak a mélyrétegeit egy független és nem egy kőszínházi társulat firtatja. Mennyire felkészült a hazai társadalom arra a megközelítésre, amit ti a Vitéz Mihályban felszervíroztok neki?

Ezt csupán akkor fogjuk megtudni, ha minél szélesebb közönség elé tárjuk azt, amit létrehoztunk. A 3G Színház produkcióival az a szándékom – és ezen az utamon öröm volt szembetalálkozni olyan emberekkel, Székely Csabával vagy Benedek Botonddal, akiknek hasonló álmaik vannak –, hogy olyasmit hozzunk létre, ami szolgálja azt a közösséget, amelyben élünk. Tulajdonképpen ezért alapítottuk meg ezt a színházat. Én két dolgot tudtam egészen pontosan: olyan dolgokról szeretnék beszélni, amelyek fájnak, másfelől olyan témákról, amelyekről zárt ajtók mögött mindenki beszél, de senki nem tárja nyilvánosság elé. Ugyanakkor olyan színházat is akartam, amely a drámaírót szolgálja, nem a különböző érdekeket.

Nagy mínusznak tartom azt, hogy a romániai színházak általában külföldi szerzők drámáit viszik színre, 2015-ben pedig, amikor a 3G Színházat megalapítottuk, szinte senki nem játszott hazai szerzőket. A Nemzeti Színház tartozott akkor azon kevés színházi intézmények közé, amelyben Alina Nelega kezdeményezésére elindult például az úgynevezett Kockázati Színház (Teatru de Risc) projekt, amely lehetőséget nyújtott a fiatal alkotóknak – többek között Gabi Sandunak vagy Elise Wilknek –, hogy szövegeiket színpadon láthassák. Ezt én nagyon fontosnak tartom, mert ha mindenki külföldi szövegeket fordít, akkor nem tudom, mi lesz a hazai kulturális értékekkel, mi marad utánunk?!

Pályázatainknak is ez a célja – mert halomra írjuk ezeket, éjt nappallá téve, mint az őrültek –, hogy értékes embereket vonzzunk be, nyerjünk meg ennek a közösségnek, olyanokat, akik alkotásaik révén gazdagítják a város tekintélyes színházi hagyományát. Mert teljességgel elképesztőnek tartom azt, hogy egy olyan Marosvásárhelyen, amelynek Nemzeti Színháza, báb- és ifjúsági színháza, Művészeti Egyeteme és három-négy független színtársulata van, néhány éve nincs a művészeti középiskolájának drámaosztálya, és egyáltalán nincs színházi fesztiválja, nem számít a kulturális turizmus terén úgy, ahogy például Nagyszeben számít. Ráadásul Marosvásárhelyen működik az ország legjobb művészeti egyeteme… Ezeket a dolgokat valakinek ki kell mondani: „feleim, inkompetensek vagytok!” Ha a számtalan erőforrás ellenére, ezek az eredmények, akkor jöjjenek mások, akik ezt jobban csinálják. Nem én, isten őrizz, mert én továbbra is azt a munkát akarom végezni, amit jelenleg is, és amit jól-rosszul, de csinálok… Itt vagyunk, itt dolgozunk, mert idevalósiak vagyunk, marosvásárhelyiek, Csaba is, meg én is. És itt maradunk, nem megyünk sehova…

Az előadás főszereplője egy történelmi hős, Vitéz Mihály, én meg azon gondolkodtam előadás közben is, hogy nagyon gyakran beszélünk a történelemről. Vajon ez nem vonja el a figyelmünk arról, hogy a jövőben megtaláljuk az utat, amelyen járnunk kell – magyaroknak és románokak – ahhoz, hogy ne legyünk állandó összetűzésben?

Mi ebben az előadásban úgy használjuk a történelmet, hogy folyamatosan a jelenhez kapcsoljuk, elég sok olyan elem van benne, ami a jelenhez köti az előadást. Én félig román, félig pedig magyar vagyok, de most beszéljünk a románok problémáiról, mert ezt láttam és tapasztaltam iskolás koromtól: nekünk egy hamis történelmünk van, amit az iskolában is tanítanak. Ha ezt a témát megnyitjuk, akkor láthatjuk, mennyi érzékeny dolog bukkan elő: a románok számára például nagyon érzékeny dolog azt mondani, hogy Vitéz Mihály nem győzött a călugăreni-i csatában. Ugyanilyen érzékeny téma az is, hogy Ștefan cel Mare Vald Țepeș-sel harcolt. Mi azt mondjuk a himnuszunkban, hogy „Mihai, Ștefan, Corvine”… De ennek a mélyére kell néznünk, és valamikor már ki kell mondanunk azt, amit soha nem mondtunk ki eddig. Ha ezt nem tesszük meg, akkor népként soha nem szabadulunk fel.

Meg kell húznunk a vonalat és meg kell vizsgálnunk: hol hibáztunk, hol jártunk el jól, és kik vagyunk mi valójában. Mert veregetjük a mellünk a dákokkal és rómaiakkal, meg mit tudom én, kikkel, azonban közülünk nagyon kevesen ismerik a történelmi igazságot. A mi történelemkönyveink jobbára a kommunizmus idején hamisított történelemkönyvekből ihletődnek, és nem a külföldi krónikákból, amelyekben egy teljességgel más perspektíva található mindarról, ami a múltban történt velünk tulajdonképpen. Amíg nem békélünk ki azzal és nem fogadjuk el azt, hogy mi ezek vagyunk, addig nincs biztos alapunk, amire építkezni lehet.

Mert, az isten szerelméért, Angliában az 1200-as években már régóta létezett az Oxford, amikor mi itt még szuronnyal és baltával verekedtük. Ezért senki nem hibás, hiszen nekünk nem volt például kijártunk a tengerre. Mert ha antropológiai szempontból kell megvizsgálnunk, akkor az angolok 80 százaléka, hajózással foglalkozó nemzet tagjaként már 1600-ban írástudó volt. Tengerészként rákényszerülsz arra, hogy írni-olvasni tudj, hogy a csillagok állásából olvass, és ezt a hajózásban felhasználd. Nekünk ilyen tevékenységeink nem voltak, és ezért is vagyunk ott, ahol vagyunk a 40 százalékos írástudatlansággal. És ez a mi valós gondunk: az oktatás. Mert amíg nem kezdjük pumpálni a minőségi oktatást a társadalomba, addig nem lesz változás.

Ameddig Marosvásárhelyen például a román osztályokban nem tanítják a magyart idegen nyelvként, és fordítva – a magyar osztályokban a románt ugyancsak idegen nyelvként –, addig nem fogunk helyre jönni. Én garantálom, hogy ha már ma elkezdenénk ezt, akkor húsz év múlva lenne egy olyan nemzedékünk, amelynek nincsenek nyelvi korlátai. És akkor nekem sem kellene kínlódnom két napig, hogy egy szerencsétlen feliratozást összehozzak egy színházi előadáshoz. Mert teljességgel hátborzongató, hogy 2018-ban Marosvásárhelyen nekem feliratoznom kell egy produkciót, mert nem beszéljük egymás nyelvét. Mennyi mindent tehetnénk közösen, amit nem teszünk, mert nem beszéljük a másik nyelvét. Jelenleg pedig azt játsszuk, hogy én megyek a kocsmámba a románjaimmal, te pedig mész a sajátodba a magyarjaiddal. Találkozni pedig csak egy-egy őrültnek a projektje révén találkozunk, vagy amikor közösen megyünk a tiltakozó akcióra a PSD ellen kiabálni. De különben nem futunk össze…

A többnyelvűségnek – román, magyar és német szövegeknek – fontos szerep jut az előadásban is. Ezzel azt is üzenitek, hogy csupán e három nyelv ismerete által érthető a maga teljességében az erdélyiség, vagy rosszul értelmezem?

Van olyan brassói román színész az előadásban, aki egy kukkot nem tud magyarul, de megtanulta a szöveget és három jelenetben magyarul beszél. Ugyanaz a színész a produkcióban megszólal németül és románul is. Ja, és még szerb akcentussal is beszél olykor… Én azt hiszem, hogy ez jelenti a mi közösségünk gazdagságát, ez a mi aduászunk, és erre kellene építenünk. De, lám-lám, jönnek ilyenkor a politikusok és a politikailag tisztségbe helyezett különböző igazgatók, akik addig kapargatják a dolgot, amíg kiderül, hogy ez így nem jó. Mert ezen a téren mindig ugyanoda lyukadunk ki: azokhoz az emberekhez, akik a döntéseket hozzák, ott van a probléma. Mert miért kell csupán a román-magyar viszonyról szóló előadásokban játszaniuk románoknak és magyaroknak? Miért ne lehetne Rómeó és Júliát vagy más Shakespeare-drámát ilyen vegyes szereposztással játszani?

A Vitéz Mihály előadása után is volt olyan, aki odajött és azt mondta, hogy a történelemolvasás közben fel sem ötlött benne, hogy azokban az időkben, Erdélyben magyarul beszéltek. A történelem kapcsán olyan összevisszaság van az emberek agyában, hogy azt hiszik: Vitéz Mihály egy románok lakta Erdélyt foglalt el akkoriban. Nem így volt, ez egy ócska hazugság. Magyarul beszéltek és punktum. Ezért az előadás erdélyi jeleneteiben magyarul beszélnek a szereplők, és ez természetes…

Neked mind a román, mind pedig a magyar kultúrához van hozzáférésed. Hogyan asszimilálod magadban ezt a két különböző értékrendet, amely – amint látjuk – gyakran összetűzésbe kerül.

Nálam nincs, ahogy összetűzésbe kerüljön a kettő. Marosvásárhelyi vegyes család sarjaként az erre a közegre jellemző szellemiségben nevelkedtem. Számomra mindkét kultúra egyformán fontos és egyformán fel is vállalom őket. Legjobb tudásom szerint. Szeretek magyar színházi előadásokra járni, és éppen úgy szeretek román előadásokra is járni. Szeretem a magyar népzenei produkciókat és szeretem a román népzenei produkciókat is. Ugyanakkor szeretem felfedezni a két kultúra közötti különbségeket is, és mérhetetlenül örülök annak, amikor ezek egymásba fonódnak.

Örültem például, amikor egy genfi múzeumban megtaláltam a Maria Tănase által énekelt és ismertté tett dalt, a Cine iubește și lasă (Aki szeret, de párját elhagyja) címűt, amely tulajdonképpen egy erdélyi magyar bölcsődal. Nagyon boldog voltam, amikor erre rátaláltam. Ez azt is jelentette számomra, hogy a történelem során voltak olyan pillanatok, amikor barátok tudtunk lenni, ihletődtünk a másik kultúrájából. És azt gondolom, hogy egy vegyes közösség sokkal erősebb, mint egy homogén. Mert egymás mellé helyezhetjük az erényeinket.

A centenáriumi rendezvények amolyan népünnepély jellegűek nálunk, nem foglalkoznak azokkal a valós gondokkal, amelyekkel küszködik a társadalmunk. Az egyik ilyen probléma éppen a politikai megosztottság. Mennyire ihletődtetek az előadásban, a hatalom természetének bemutatásakor ebből az éppen zajló konfliktusból, amelyet – a Facebook-bejegyzéseidből ítélve is – közelről nyomon követsz…

A Vitéz Mihály nagyszerű ürügyként szolgál a jelenünk bemutatására. Az előadásban Mihály felemelkedése és bukása a hataloméhség jegyében történik, ami végső soron egy emberi vonás. És amúgy a produkció tele van a jelenre tett utalásokkal kezdve a Segiu Nicolaescu-filmrészlettől, amelyet egy ma is aktuális jelenet követ. Basta, a császári hadnagy jelmeze közvetlenül utal az augusztus 10-i tiltakozáson felbukkanó nyaksálas figurára.

Tehát ma Vitéz Mihályról és III. Richárdról sem lehet úgy beszélni, hogy ne utaljunk ezzel a jelenlegi kontextusra. Annál is inkább, hogy a nacionalizmus virágzóbb, mint valaha. Március 15-én, például egy román nyelvű felolvasást terveztünk Székely Csaba egyik szövegéből, azonban az esemény előtt két nappal megtudtuk, hogy ugyanabban a lokálban, mindjárt a mi előadásunk után a magyar nacionalisták találkoznak. Lemondtuk az előadást, és azóta kerülöm is azt a lokált.

Végezetül azt szeretném tőled megtudni, hogyan módosítanád, írnád át a gyulafehérvári nyilatkozat 1918-ben kelt szövegét? Mennyire tartod aktuálisnak azt, ami ebben a kisebbségekre vonatkozóan megfogalmazódott?

Semmit nem változtatnék a szövegen, hanem alkalmaznám a gyakorlatban. Mert jelenleg egyáltalán nem alkalmazzák a kisebbségekre vonatkozó részét: a magyaroknak nem kellene idegeneknek érezniük maguk Erdélyben, amelynek felépítéséhez a szászokkal, románokkal, zsidókkal, svábokkal és romákkal együtt hozzájárultak. Mi együtt hoztuk létre Erdélyt, és akkor miért ne érezzük mindannyian itthon magunk? Ez az én legnagyobb fájdalmam. Mi lehetnénk a Kelet Svájca mindenféle gond nélkül, csak ehhez el kellene fogadnunk egymást, és nem kellene ellenséget látnunk a másikban. Meg kellene próbálnunk szeretni egymást, mert a többi természetesen jön majd. Ha végre az embert látnánk magunk mellett és nem a bőrszínét vagy a zászlajának színeit, akkor minden rendbe jönne. Ezt kellene megpróbálnunk valahogy…