Hogyan nevezik azt, amikor a román történelem egyik legnagyobb hősét rongyszőnyegekkel és elnyűtt perzsákkal „díszített” miliőben ábrázolják sportnadrágban, majóban és sportcipőben? Normál körülmények között történelmi paródiának hívnánk. De ha ugyanez a hős egyben a bő három évszázaddal későbbi Romániát alkotó régiókat elsőként egyesítő vezető, akit a centenáriumi ünnep égisze alatt mutatnak be így? Az érzékenységekre tekintve minimum képromboló, vagyis ikonoklaszta megközelítésnek lehetne nevezni. Székely Csaba Vitéz Mihály (Mihai Viteazul) című drámáját Ándi Gherghe rendező értelmezésében csütörtökön este mutatta be a 3G Színház a marosvásárhelyi egykori ortodox zsinagógában.

A „képromboló” kifejezést azonban nagyon óvatosan kell használnunk e shakespeare-i mélységekkel kecsegtető történelmi dráma kapcsán, hiszen a Vitéz Mihály sztoriját feldolgozó magyar drámaíró valójában történelmi dokumentumokra alapozva hozza felszínre azokat a rétegeket, mozgatórugókat, amelyek az egyesülés politikai játszmáinak hátterében húzódhattak, és amelyek a történet román, magyar vagy német szereplőit történelmi mérvű tetteikre sarkallhatták. Itt a képrombolás  elsőként abban érhető tetten, hogy a marosvásárhelyi független színtársulat által bemutatottak finoman szólva sem hasonlítanak arra a „megcsinált” hősiességre, amely felsejlik a Sergiu Nicolaescu által a kommunista rezsim megrendelésére készített mozgóképben, amelyben Amza Pellea játszotta a főszerepet. És amelyet még mindig őriz a többségi kollektív tudat.

Ami pedig Székely Csaba értelmezésére felteszi a pontot, az éppen a rendezői koncepció, megspékelve a díszlet és jelmez egyértelmű fricskájával. A történelmi hősök – köztük Báthory Zsigmond és András – azt a sztorit játsszák, amelyekről a krónikák szólnak. De nem az „illő” fennköltséggel, nem a hozzájuk „méltó” nyelvezettel, nem a történelmi nagyságukat érvényre juttató jelmezben. Itt minden lepukkant, lepattant, szegényes és minimalista (Bogdan Spătaru díszlettervező munkája), ez a jelleg pedig a politikai játszmák kisszerűségére, magasztos egyesülést összehozó apró seftelésekre, illetve az ezeknél is apróbb személyes érdekekre tereli a néző figyelmét.

Az előadás egyik kulcsjelenete ebben a megközelítésben nem is a fejedelemségek sorsát megpecsételő politikai alkukat és szövetségeket ugrasztja ki, hanem magát a történelemhamisítás paródiába öltöztetett tényét: Vitéz Mihály zöld házi köntösbe burkolózva diktálja be az örmény ügyvédnek hitt német császári kémnek a vesztesből olykor győztessé konvertált csaták és nem létező hőstettek sarokszámait, amelyek már az elnagyolásra való törekvésből is bőven kilógnak. Ez a jelenet fenekestől fordít fel mindent, amit a nem oly távoli húszadik század kommunista iskoláinak giccses képekkel teletűzdelt történelemkönyveiből ismerhet az előadás román és magyar közönsége.

Korántsem véletlen az, hogy ez a színpadi történet egy „frontvárosban”, a magyar-román torzsalkodás szimbolikus környezetében, Marosvásárhelyen került közönség elé egy független társulat bemutatásában. Székely Csaba drámaíró és Ándi Gherghe rendező valamely kollektív megtisztulási folyamatot indított el közösen ezzel a produkcióval, amelyben kiváló partnereik a helyenként több nyelven – románul, magyarul és németül – beszélő színészek: Sebastian Marina, Kovács Károly, Benedek Botond, Alexandru Franceanu, George Bîrsan, Laura Mihalache, Raisa Ané, Stefan Roman, Cristi Bojan, Szabó János Szilárd és Narcis Zamfir.

A főszereplő Vitéz Mihályt alakító Sebastian Marina, a sepsiszentgyörgyi Andrei Mureșanu Színház társulata művészének játékát nézve pedig megállapíthatjuk: a produkció révén „megszületett” a román történelmi antihős, aki bravúros lazasággal, otthonosan mozog egy kiegyensúlyozottan megszerkesztett, képromboló kollektív színpadi alkotásban.