Ami ma Magyarországon történik az kór- és kortünet egyben. Az eseményekben ilyen vagy olyan módon résztvevő vagy éppen azoktól távol maradó személyek, így vagy úgy és különböző mértékben, de leszerepeltek – kivétel nélkül. Nem fogok személyeskedni, egyéneket dicsérni vagy ócsárolni, megteszik ezt bőven az anyaországban, hol ma a közélet már semmi másból nem áll, mint az egyik oldal kritikátlan öndicséretéből és a másik oldal erőtlen átkozódásaiból. Most állítólag megjelent a harmadik erő.

Hogy harmadik-e, nem tudom, de mindenképpen erő, az nem kétséges, hiszen már harmadszor vitt ki egyre nagyobb tömegeket az utcára, van mozgósító ereje. Vezére Magyar Péter, a hatalmi elit sok éves profitáló tagja, a volt igazságügyminiszter volt férje, aki titkos hangfelvételeket készített kedves feleségéről – milyen ember az ilyen?! – és aki, mint újabban kiderült, állítólag már évek óta bántalmazta az igazságügyminisztert. Hajmeresztő! Borzalmas még belegondolni is ebbe, hiszen mi lehet akkor más családoknál, ha maga az igazságügyminiszter is ennyire kiszolgáltatott helyzetbe kerülhet, és nem tudja megvédeni magát, pedig neki igazán csak egy szót kellett volna szólnia a kormányüléseken mellette ülő belügyminiszter kollegának. Most persze mindenki magyarázza a bizonyítványát, de mi igaz, mi nem, azt nem tudjuk, hagyjuk is ezt a szappanoperát, elsősorban azért, mert ez a történet nem egy rossz házasságról, de teljesen másról szól. És az már nem szappanopera.

Amióta világ a világ a hatalmat nem lehet túlságosan hosszan büntetlenül gyakorolni. Visszaüt. A legjobbszándékú vezető vagy politikai erő is kifárad egyszer és torzul, ha túl hosszú ideig a hatalomba berendezkedik, és nem akar vagy nem tud attól megválni. Sem a mezőgazdaságban, sem a demokratikus politikában nem véletlen a „vetésforgó” alkalmazása, mert ha ez nincs, kifárad a föld, illetve belefásul az ország. Fáradt földön, fásult országban nem mennek jól a dolgok. A sok cikluson át tartó kényelmes parlamenti többség hasznos ugyan, viszont azt a tévképzetet keltheti, hogy minden a legnagyobb rendben van, velünk az ország és a hatalom, de ez nincsen mindig így.

Intrika ide, propaganda és ellenpropaganda oda, tény, hogy április 6-án a Nemzeti menet és demonstráció egy új Magyarországért dugig megtöltötte a Kossuth-teret, és a „patkánylelkületű” tömegek – kormányközeli, ismert publicista nevezte a százezres résztvevőt így – új vezérüket akarták hallani. A kies hazában most egy második Csaba királyfi került a már meglévő mellé, és köztudott, hogy két dudás nem fér meg egy csárdában. Lássuk mi lesz? Megszoktuk a kétpólusú nemzeti hidegháborút, és most váratlan kritikus tömeggel betoppant a Talpra Magyarok Közössége. Zavar az erőben? Jó lesz nekünk így? Nem tudom.

Valami történik, és nem ok nélkül történik Magyarországon. Ez messze meghaladja a rég tehetetlen ellenzék és lerázhatatlan vezérének a kompetenciáját, sőt kifejezetten veszélyezteti annak érdekeit, kapkodják is a fejüket. Másrészt a hatalom is meglepetten próbálkozik, de sehogy sem tudja a tánc vezetését visszaszerezni a parketten. Elcsépelt frázisokkal igyekszik a teljesen új helyzetnek megfelelni, a túlburjánzott hatalmi rutin megakadályozza új, kreatív ötletek harcba vetését, legalábbis egyelőre. Nyilvánvaló, hogy a helyzetet valahogyan kezelni kell, százezer ember a Kossuth-téren csak megér egy misét, kezdésnek talán a legjobb lenne nem „lepatkánylelkületüzni” a polgárokat, úgy általában alaposan visszavenni a hatalmi arroganciából, mely nem tesz jót az országnak és nem tesz jót az utókornak sem. És ne koppintsák le a politikában a pápák nem is annyira régi tévedhetetlenségének dogmáját, mert a miniszterek bizony nem szentek, és a miniszterelnök sem Krisztus földi helytartója. Sok jót tehetnek, tehetnének, de nem imádsággal-imádással tartozunk nekik ezért, hanem őszinte, egyenes szóval, különösen olyankor amikor helytelenül cselekszenek, akkor talán jobbak lehetnének megint…