Cseke Péter Trianoni hófogságban 1918–1945–1990 című könyvének legszembeötlőbb értéke a szubszidiaritás mint társadalmi-politikai fogalom újrafelfedezése. A szubszidiaritás politikai programját a 90-es évek elejének lelkesen idealista hónapjaiban úgy határoztuk meg, hogy a problémákat ott és akkor kell megoldani, ahol és amikor felmerülnek, és a megoldás feladata azokra hárul, akiket maguk a problémák közvetlenül érintenek. A hatalom csak lehetőséget teremt erre. Ami érthető is volt, hiszen a szubszidiaritás legbensőbb lényegéből következően antitotalitárius fogalom. Mi pedig akkor egy szélsőségesen totalitárius világból érkeztünk, melyben a lokalitásnak nem csak a társadalom, illetve az állam legfontosabb problémáinak megoldásába nem lehetett beleszólása, de maguk a döntések is távoli, a problémáktól merőben idegen politikai fórumokon születhettek meg.

Néhány hónapig még pislákolt bennünk az illúzió, hogy a szubszidiaritás másik két meghatározó eleme, a szolidaritás és az önmagunk megsegítéséhez nyújtott állami segítség az állítólagos forradalom nyomán szintén érvényesülni fog. Azaz a „román állam” immár nemcsak a román nyelvi-kulturális közösség, de a más nyelvű és kultúrájú közösségek saját állama is lehet.

Ez az illúzió már a marosvásárhelyi pogrom napjaiban összeomlott. Iskoláink és kulturális intézményeink jelentős részét sikerült ugyan visszaszereznünk, de nyilvánvalóvá vált, hogy a rájuk vonatkozó döntéseket továbbra is a központ és az azt működtető nyelvi-kulturális többség „elitje” fogja meghozni. Az új román alkotmány az akkoriban oly gyakran emlegetett „kisebbségi demokráciáról”, azaz a többségi önkénynek gátat szabó kisebbségi jogok rendszeréről hallani se akart. (Egészen pontosan „jogainkat” bármikor visszavonható politikai alkuk tárgyává tette.)

A saját bőrünkön kellett megtanulnunk, hogy a szubszidiaritás nélküli demokrácia voltaképpen alig több annál a demokratikus centralizmusnál, melyből éppen kiláboltunk. Kolozsvár polgármestere, az egyesek szerint jó humorú Gheorghe Funar nem éppen azt folytathatta, ami látszólag abba maradt, de néhány évet visszacsusszanva az időben ugyanazt a Ceaușescu-féle nemzeti programot cizellálta tovább, amely – korábban úgy tűnt – kimerítette tartalékait.

Ez a „nemzeti” program abban a Trianoni Döntésben gyökeredzett, amely a legantidemokratikusabb módon Párizsban döntötte el, hogy hol húzódjanak az államok közti határok. Maguk az érintettek egyetlen esetben jutottak szóhoz. A két vesztes, Ausztria és Magyarország egy nem túl jelentős határszakaszára vonatkozóan megengedtetett a népszavazás. Effélére azóta is csupán Nyugat-Európában, egészen pontosan az Egyesült Királyságban kerülhetett sor, és a dolgok mai állása szerint most is kizárólag csak ott kerülhetne. A fennkölt pátosszal emlegetett európai demokrácia és jogállamiság – ha ebből a szempontból nézzük – ma is alig több egy demokratikusnak álcázott színjátéknál.

Persze, ez a színjáték még minálunk sem zárja ki minden elemében a szubszidiaritást. Azokon a településeken, ahol valamely országos kisebbség helyi többséget alkot – a „többségi nemzet” nyelvi-kulturális, politikai és gazdasági „érdekeit” nem sértő kérdésekben – (bár éppen ezek lennének számunkra az alapvetőek) –, saját döntésekre is nyílhat némi lehetőség.

A szubszidiaritás-fogalom eredeti jelentése szerint tehát itt sem érvényesülhet. A fogalom ugyanis a latin „subsidium ferrere”, azaz a „támogatást nyújtani” szókapcsolatból származik, s voltaképpen azt jelenti, hogy az állam segíti abban a lokalitásokat (tagállamokat, régiókat, községeket, önkormányzatokat), hogy segíthessenek önmagukon. Azaz az állam segíthet abban, hogy a (szó nyugati értelmében vett) nemzettest (állampolgári közösség) szervei önnön lelkiismeretük és érdekeik szerint tegyék a dolgukat, de akadályozni nem akadályozhatja őket semmiben, ami közvetlenül rájuk vonatkozik. Még kevésbé szipolyozhatja ki. A szubszidiaritás elve tehát ideálisan alkalmas lenne arra, hogy a szó pozitív értelmében aktivizálja az államot, de egyben arra is, hogy védelmet nyújtson a lokalitásoknak.

Ha ezek a funkciók teljesülhetnének, az a romániai magyarság fennmaradásának is megbízható alapját képezhetnék.

Cseke Péter könyvének (sőt könyveinek) jelentősége abban áll, hogy a Trianont követő száz esztendőben (egészen máig) módszeresen felkutatja azokat a kezdeményeket, melyeket az erdélyi magyarság (főként annak fiatal nemzedékei) – egy eltökélten szubszidiaritás-ellenes korban is – módszeresen kikísérletezhette egyfajta csonka, de mégiscsak működőképes „önkormányzatiság” lehetőségeit.

A szubszidiaritás eddig nem említett, de antropológiai meghatározottságú eleme a szolidaritás. A szolidaritás teszi lehetővé a kisebbségi önszerveződés román állam által elkobzott intézményeinek újjászervezését: a sajtótól az értelmiségnevelés stratégiáiig; a nemzeti és nemzedéki közösségépítés intézményrendszereinek kialakításáig; a tényekre alapozott tudományos igényű önismeretet, az úgynevezett „otthonirodalom” megalapozásáig; a határokon átnyúló kapcsolatrendszerek megteremtéséig, illetve fenntartásáig. Folytathatnám…

Cseke Péter fáradhatatlan kutatásainak eredményeként (Cseke utolsó köteteiben is egy kutatóintézetnek díszére váló munkát végez el) megelevenedik előttünk a hagyományhoz (főként Széchenyi eszmevilágához), illetve a kortársakhoz, a már halott Adyhoz és az élőkhöz: Móriczhoz, Szabó Dezsőhöz, Benedek Elekhez, Kós Károlyhoz, Német Lászlóhoz való viszony hatalmas panorámája. A rokon mozgalmakkal, a csehszlovákiai Sarlóval, a budapesti Bartha Miklós Társasággal, a szegedi tanyakutatókkal való kapcsolatok. És nem csak Mikó Imréről és Venczel Józsefről kaphatunk hiteles politikai és ideológiai elfogultságtól mentes portrét, de például a Bartha Miklós Társasággal kapcsolatban álló József Attiláról is.

A kötet a szó legnemesebb értelmében vett eszmetörténeti szintézis. A legalaposabb betekintés az Erdélyi fiatalok, a Hitel, a Válasz, a Korunk szellemi életébe és az oldalaikon lefolytatott viták szenvedélyektől sem mentes, de az egységet mégiscsak fenntartó kontextusaiba kínálkozik. S természetesen a román értelmiséggel való kapcsolatkeresés – és néha találás is – fontos szerephez jut.

Összegezve.

Kiderül, hogy a szolidaritás egy, a szubszidiaritás elvét mereven elutasító államban is lehetőséget teremthet arra, hogy a szinte minden demokratikus erőforrástól megfosztott – demoralizált és egzisztenciálisan is a mélybe zuhant – embertömeg a nemzeti egység védőburkából kiszakítva is élő közösséggé formálja önmagát. Azaz a szubszidiaritás legfontosabb vonását, az önerőből való építkezést két évtizeden át (azaz a kisebbségi lét legbizonytalanabb időszakában is) fenntartsa. S aztán a Bécsi Döntést követő néhány esztendőt csaknem háromnegyed évszázadán át máig, – tényleg „megfogyva bár, de törve nem” – magyarnak maradjon. S a 90-es évek vége felé szinte már a sír peremén imbolyogva…

Mi ez, ha nem csoda? Abban, hogy ennek a csodának a működésmódjait a fiatalabb nemzedék megismerhesse (s ebből a szempontból – kevesektől eltekintve – csaknem minden mai magyar „fiatal” is, hiszen ezekről az évekről össztársadalmi szinten alig lehetnek megbízható ismereteink) nagyrészt Cseke Péter hatalmas munkabírásának és lenyűgöző alaposságának köszönhető.

Kérdéses, hogy ha ő nem lenne, akadhatna-e még valaki, aki ekkora tényismerettel és empátiával rekonstruálhatná a közösségi tudatban – egy agresszíven elnyomó rendszer hosszú évtizedei alatt – oly mélyre temetett közelmúltat.

(Címlapképen Kós Károly sztánai Varjúvára. Kép forrása: Wikipedia)