Bármennyire is furcsának tűnik, ma délben épp Angela Merkelnek írtam levelet, amikor érkezett a hír, hogy az irodalmi Nobel-díj idei nyertese Krasznahorkai László. Szürreális, tudom, és az járt az eszemben, hogy mind írogathatok itt, Berlinből valószínűleg úgysem érkezik válasz, pont ugyanúgy fogok járni, mint abban a Krasznahorkai-regényben – mi is a címe? Valami német név és egy irányítószám – a főhős, aki hiába írogatja leveleit, amelyekben fontos problémákra hívja fel az akkoriban még kancellári tisztséget betöltő Merkel asszony figyelmét, választ ő sem kap.

Megvan: Herscht 07769, ez a könyv címe, ami nem más, mint egyetlen, több, mint négyszáz oldalon átívelő bővített mondat, ami egy türingiai kisváros postahivatalában indul és véget ér, ha egyáltalán véget ér, mint ahogy a Krasznahorkai vaskos életművét kitevő többi mű kapcsán sem lehetünk igazán biztosak abban, hogy hol kezdődik és hol ér véget, már ha. Van ebben az életműben ugyanis egy folyamatosan szökésben levő, folyton tovaillanó univerzalitás, ami pregnánsan jelenvalóvá teszi a megfoghatatlant. Ha úgy tetszik, egy szűnni nem akaró tépelődés, döntéskényszerből fakadó bénultság, válasz nélküli kérdések, kérdés nélküli válaszok, sárba ragadó reménység. A sort lehetne folytatni, de miközben belemerülök ebbe a filozófiai eszmefuttatásba, felrémlik előttem a szerző arca, aki nagy valószínűséggel kb. annyit mondana erre, „hogy lóf**t, azt.” Már bocsánat.

Mielőtt végleg elragadtatnám magam, próbáljunk visszaszállni a földre és nézzük, mivel indokolta a Nobel-díjat odaítélő bizottság döntését: „meggyőző és látnok erejű életművéért, amely az apokaliptikus borzalmak közepette megerősíti a művészet erejét.” Nocsak. Tény, hogy aki az optimista végkicsengésű regényeket kedveli, nem feltétlenül Krasznahorkai László regényeit kellene magával vigye a tengerparti nyaralásra, bár azt azért meg kell jegyezni, hogy a remény és egyfajta sajátos, helyenként felcsillanó derű nagyon is jelen van ezekben a művekben, mert hát végső soron emberek lennénk ugye, Krasznahorkai pedig elsősorban az Emberről ír. Így, nagybetűvel. Az apokalipszishez pedig nem kell feltétlenül bombáknak hullniuk az égből, bár egyesek gondoskodnak arról, hogy a világ valamely pontján valakiknek folyamatosan rossz legyen, ez pedig egy olyan állandó állapot, amely igencsak régóta jelen van az emberiség életében. De ezen kívül hányfajta apokalipszis létezik tulajdonképpen? Ha valaha valakinek eszébe jutna egy világvége-fogalomtárat összeállítani, kiindulópontként érdemes lenne alapos vizsgálatnak alávetni a szerző életművét, ugyanis az egymásra tevődő jelentésrétegek hagymahéjszerű lefejtése során ott lesz majd a megoldás: ami marad, az a Semmi. Ebben a Semmiben viszont ott a Minden. Minden, ami valaha jelentett valamit az emberiség számára, de ugyanakkor ott találjuk mindazt, ami az individuum esetében is elengedhetetlenül fontos ahhoz, hogy teljes életet tudhasson magáénak. Persze, az más kérdés, hogy ezen egyéni mikrokozmoszok esetleges és véletlenszerű (?) találkozásai milyen elementáris erejű robbanásokhoz vezetnek, már ha egyáltalán megadatik az, hogy legalább a pusztulás által bekövetkezzen valamilyen fajta megnyugtató lezárása eme nyugtalan létezésnek (spoiler: többnyire nem).

Ami a bizottság által felhozott látnoki képességeket illeti, röviden, tökéletesen állja a helyét. Nagyon kevés olyan szerző létezik a világirodalomban, akik műveikben ennyire pontos látlelettel szolgálnának a bennünket körülvevő, valamint a bennünk munkáló folyamatok működésére vonatkozóan. Krasznahorkait az évtizedek során, rögtön első regénye, a Sátántangó megjelenése után rengetegen hasonlították Gogolhoz, Bulgakovhoz, Kafkához, Marquezhez és a felsorolás még hosszan folytatható. Mindegyikben van valami igazság, de én most mégis azt emelném ki vele kapcsolatosan, hogy megkérdőjelezhetetlen univerzalitása ellenére az Alföld eme szülöttje mégiscsak hamisítatlan magyar, annak ellenére, hogy egy világpolgárt (is) tisztelhetünk benne. Ezt pedig nem azért tartom fontosnak leírni, mert a Nobel-díj miatt most épp elönt a nemzeti büszkeség (jó, egy kicsit, viszont semmi közöm ehhez, ez csak és kizárólag az Ő érdeme), hanem azért, mert műveit olvasva talán ő az a szerző, akinek a legközelebb sikerült valaha hoznia a magyar rögvalóságot, és itt azt is hangsúlyozom, hogy nem kell belelátni ebbe semmilyen pejoratív jelentéstöbbletet. Egyszerűen ez van. Ezek vagyunk. Mindeközben, a telepen tovább zajlik az élet, Irimiás dörgedelmes kijelentéseket tesz a kocsmában, Schmidtné még reménykedik, a postás pedig leveleken kívül üzenethordozóként is teszi a dolgát. Aztán Ézsaiás is megjelenik, majd egyszer báró Wenckheim is hazatér, ha pedig az Alföldön már egy Árpád-házi leszármazott is felbukkan, akkor ugyan mi baj lehet? Türingiában farkasok járnak, az amatőr zenekar Bachot gyakorol, törnek a csontok és folyik a vér, Florian Herscht pedig nem kapott választ.

A leveleink évtizedek óta megíródtak, választ mi sem kaptunk. Mostanig. 2025 október 9-én tértivevénnyel érkezett a hír, hogy a címzett átvette a küldeményt. Az üzenet végre célba ért. Mi pedig hálásak vagyunk ezért. Örülünk.