„Két út áll előttem, melyiken induljak? / Két szép szeretőm van, melyiktől búcsúzzak?” Nem, nem a nagy nyári hőség zavarta meg az eszem, csak éppen nem jut eszembe plasztikusabb leírása az amerikai elnök örökös lelkiállapotának: ő mindig azzal a „szeretővel” maradna, akivel randija volt. Most éppen Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin volt újra a soros. A retroaktív gátlás alatt a memória bizonyos zavara értendő, mikor a legújabb információk és élmények elnyomják a már megtanult ismereteket, megélt élményeket, melyeket ezért már sokkal nehezebb felidézni. Magyarán: a retroaktív gátlás révén még a saját kárán sem tanul az okos. Hát még akkor a buta, de fogalmazzunk finomabban: a kevésbé okos.

Trump semmit sem tanul, ennek demonstrálása az alaszkai csúcstalálkozó egyetlen konkrétuma. Trump mindig annak a véleményét szajkózza, akivel éppen utoljára találkozott, feltéve, ha elég karizmatikus az illető. Putyint elhalmozta meleg üdvözletekkel, amerikai földön, és szemmel láthatóan csodálatot érez az oroszok cárja iránt. Közös sajtótájékoztatójukon, mely végül kettős monológ volt, mindketten azt állították, hogy hatalmas előrelépés történt a kétórás találkozó alatt, mely az utolsó percben mégsem négyszemközti, hanem tizenkét szemközti megbeszéléssé alakult. Trump napokig azt hajtogatta, hogy ha ő Putyinnal leül és négyszemközt elbeszélget, Putyin meghátrál és elkerülhetetlenül engedményeket tesz, mert ha nem, hajthatatlanságának nagyon súlyos következményei lesznek. Ezzel szemben még egy harmincnapos tűzszünetet sem jelentettek be, és Trump semmiféle következményekkel már nem fenyegetőzik.

Az alaszkai találkozót az orosz elnök kezdeményezte. Úgy tűnt, hogy Trumpnak csakugyan elfogyott a türelme, és az India és mások ellen kivetendő másodlagos vámokkal szokatlanul erős hangnemben esett neki az oroszoknak. Most a két nagy ember ismét haverkodik, és ország-világ láthatja, ahogy együtt a világbékén keményen dolgoznak. Eddig, ha leírtam, hogy orosz–ukrán háború, mindig úgy írtam le, hogy „orosz–ukrán (amerikai)” háború, de ezentúl a zárójeles amerikait nyugodtan elhagyhatom. Még megérjük, hogy Trump és Putyin együtt, közösen kapják meg végül a Trump által annyira óhajtott Béke Nobel-díjat. Az agresszor – még ha volt is valamelyes oka az agresszióra – mint a béke küldötte? Hát persze, az alaszkai csúcs után már minden lehetséges.

Egyetlen dolog nem lehetséges: a béke. Még csak egy rövid tűzszünetet sem képes Donald Trump fél éve összehozni. Hátha a legközelebbi találkozón sikerül, Moszkvában. Putyin Trumpot meghívta, és az ugyan kicsit szabadkozott, de egyáltalán nem csodálkoznék, ha végül tiszteletét tenné a Kremlben. Úgy is illik: a vendéget vissza kell hívni.

Most Zelenszkijen múlik, hogy egyezséget kössön Putyinnal, mondja Trump. Megjósolható, hogy ismét Zelenszkijt kezdi szekálni, akár hivatalosan is felszólíthatja a lerohant ország vezetőjét, hogy ne álljon a mindenki által annyira óhajtott béke útjában. Az is megjósolható viszont, hogy előbb–utóbb ismét megneheztel majd Putyinra, ha az sok száz rakétával és drónnal újabb „szőnyegbombázásokat” hajt végre Ukrajnában, és a First Lady, Melania Trump ismét szemrehányást tesz hiszékeny férjének a Fehér Házban. Volt már ilyen. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy nincs áttörés, marad minden a régiben, a háború tovább tart és elhúzódik.

A világ komolyan hitte és remélte, hogy valami jelentős fog történni Alaszkában. Tulajdonképpen történt is: Putyin hatalmas PR-győzelmet aratott, mint az jó előre megjósolható volt. Trump pedig előadta a jóindulatú amerikai nagybácsit, aki rigolyáival az egész világot ugyan nap mint nap zaklatja, de szépen is tud viselkedni, ha a „családból” kedves neki valaki.

(Nyitókép: Donald Trump amerikai és Vlagyimir Putyin orosz elnök Japánban 2019. június 28-án - Kép: Kremlin / Handout / Anadolu Agency / Getty Images)