A nemzetközi közösség a ruandai és a srebrenicai népirtások hatása alatt ébredt rá arra, hogy a nemzetközi jogrendszer alapvetően alkalmatlan a hasonló jellegű tömeggyilkosságok megelőzésére. A 21. század első esztendeiben mind több szó esett a jogrendszer megújításának szükségességéről.

2005-ben aztán a világ állam- és kormányfőinek ENSZ által összehívott csúcsértekezletén meg is született az új dokumentum, melynek keretében – az akkori ENSZ főtitkár Kofi Annan szavaival – „a világ államai közös felelősséget vállaltak arra, hogy az egyes népeket a népirtásról, a háborús bűntettektől, az etnikai tisztogatásoktól és az emberiségellenes bűntettektől megoltalmazzák.”

Az eltökéltség szilárdnak látszott. De már közben kiderült, hogy az új jogrendszer érvényesítését az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsának, azaz a legfőbb döntéshozó szervnek a működése sem teszi lehetségessé. A Biztonsági Tanácsnak ugyanis nem csak időleges (azaz időről időre újakkal felcserélt), hanem állandó tagjai is vannak. (Mit ad Isten, éppen az úgynevezett nagyhatalmak…) És mert a Biztonsági Tanácsban a demokrácia alapelveinek megfelelően a tagok vétójoggal rendelkeznek, rövidesen nyilvánvalóvá vált, hogy a rendszer működésképtelen.

A vétójog alapvető funkciója az lenne, hogy a Biztonsági Tanács tagjai csupán olyan határozatokat fogadhassanak el, melyekben mindannyian egyetértenek. Azaz a vétójognak a konszenzus elvét kellene érvényre juttatnia. Konszenzusra azonban csak akkor van lehetőség, ha az alapelveket maguk a felek fenntartások nélkül fogadják el. De ha kiderül, hogy vannak államok, melyek az alapelveket másokra érvényesnek tekintik ugyan, de önmagukra vonatkoztatni vonakodnak, az oly csodálatos nemzetközi jogrendszer látványosan megbénul. Nem csak az úgynevezett nagyhatalmak követhetnek el szinte már bármit, de szövetségeseik is, hiszen mentoraik a nemzetközi közösség előbbiek ellen foganatosítandó ítéletét is „jogszerűen” megvétózhatják.

Az amerikaiak már az iraki háborúkban is sorozatosan megsértették a frissen aláírt dokumentumot. Elég, ha csupán a legszörnyűségesebbre, Moszul ostromára utalok, melynek során szerény becslések szerint 4000 civil vesztette életét (a legrészletesebb tudósítást a német Das Erste televízió – interneten ma is látható – 2017. július 6-i Monitor című adása kínálja.) Az amerikaiak a Szerbia elleni bombázások során is megszegték a nemzetközi egyezmények előírásait. De ugyanezt tették az oroszok Csecsenföldön, Szíriában és másutt. Sem egyik, sem másik esetben nem merült föl a háborús bűnök elkövetésének vádja. A katonai akciókat (ENSZ-jóváhagyás nélkül) elrendelő elnökök egyike sem került nemzetközi törvényszék elé.

Ukrajnát sem vádolta senki kisebbségellenes bűntettekkel. Az ukrajnai háború az első eset, amikor a nemzetközi jog megsértésének és a háborús büntettek elkövetésének kérdése egyáltalán felmerül.

Elvben legalábbis.

Mert a rendszer csak akkor lehetne működőképes, ha az egymással szemben álló felek, a Kelet és Nyugat (nehéz elképzelni ennél hamisabb szembeállítást) legalább egy dologban, a demokrácia értelmezésében egyetértenek.

Voltak is kedvező jelek. A kínai kommunisták elfogadták a kapitalizmus alapelveit. Ez már azért sem volt nehéz, mert a kapitalizmus minden, csak nem a szó tulajdonképpeni értelmében vett demokrácia. A Nyugat is csak egy rendkívül hatékony manipulatív hatalmi rendszert tekint annak. Ez utóbbi hosszú időn át oly csodásan működött, hogy semmiféle közvetlen erőszakra nem volt (még) szüksége. (Hellyel közzel már neki is van…) A másik fél, a keleti kizárólag az erőszak leplezetlenebb eszközeivel tudta fenntartani „népi demokráciáit”.

A voltaképpeni demokráciához egyiknek sem volt túl sok köze. A demokrácia ugyanis a társadalmi csoportok közti kölcsönösséget jelenti. Az én elfogadlak téged, te elfogadsz engem elve alapján.

Ez az elv azonban még soha nem valósult meg az emberiség történetében. A tetszetős felszín (a „demokrácia”) mögött ugyanis mindig egy többség kisebbségei fölött gyakorolt terrorja bújt meg. A faji, társadalmi, intellektuális, sőt nyelvi-kulturális terror legkülönbözőbb változatai. Az önmagát többséginek hirdető fél (ami legtöbbször csupán hatalmi túlsúlyt jelentetett), akárcsak az Isten, saját képére és hasonlatosságára próbálta átformálni a teremtett világot, magyarán: önnön népuralmát. S legtöbbször még ezzel esem érte be. Megpróbálta zseniális ötletét tűzzel-vassal egyetemessé avatni (lásd „Világ proletárjai egyesüljetek!”, illetve „demokráciaexport”!) S ez kisebb-nagyobb mértékben mindig sikerült is…

Az amerikai hatalmi elit a kisebbségek (azaz a többség) kizsákmányolását ma is manipulatív módszerekkel próbálja tartósítani. A képmutatás legorcátlanabb variánsaiig menően. Kína és Oroszország még a látszatra sem ad.

Igaz, Amerika is mind kevesebbet. Biden amerikai elnök Lengyelországban elmondott legújabb beszédei szerint az ukrajnai háborúban a demokrácia ütközik meg az autokráciával. Azaz az ukránok az amerikai demokrácia nevében hagyják ott a fogukat az oroszokkal folytatott hősi küzdelemben.

Az érdekeiért halálba menő ukránokat a Nyugat természetszerűen minden eszközzel támogatja, gazdasági szankciókkal, fegyverekkel, pénzzel, információs hadjárattal. Azaz nem elejét szeretné venni a háborúnak, hanem elmélyíteni azt. A kibicnek, ahogy mondani szokás, semmi sem drága. Az orosz propagandát mindenütt betiltják. Nehogy megtudja a nyugati polgár, miért kell akár az atomháborút is vállalnia. Csupán Svájc véli úgy, hogy a „hazugságokat nem betiltani kell, hanem leleplezni.”

A baj csak az, hogy az oroszokat – a gazdaságilag ma már Amerikával szinte egyenrangú – Kínaiak könnyűszerrel kihúzzák a bajból. A Nyugat betiltja a chipek exportját, kapnak majd a kínaiaktól. Az oroszokat kizárják a pénzügyi tranzakciókból. Kereskednek majd rubelben és jenben. Európa lemond a létfontosságú gázról és olajról. Nincs az az energia, melyre Kína és India ne tartana igényt. Hogy mindebbe Európa rokkan majd bele gazdaságilag és környezetvédelmileg kit érdekel? A lényeg, hogy Amerika eladhassa egyébként eladhatatlan, mert drága és környezetszennyező palagázát… 

A demokrácia és az autokrácia harca mindenek fölött áll!

A harc – véli Biden – hosszúnak ígérkezik. Csakhogy ennek a – világot két, egymással kibékíthetetlen táborra tagoló – stratégiának egyetlen végkimenetele lehet. Egymás kölcsönös megsemmisítése. (Mert pusztán a másikat manapság sajna nem lehetséges.) Így válik a vétójog – a demokrácia voltaképpeni alapelve – önnön tagadásává.

Önnön képünkre és hasonlatosságunkra. Ámen.

(Borítókép forrása: Wikipedia)