Nagyon komoly bajok elé néz a világ, amiért Amerika és Izrael Iránt megtámadta. Szorongunk és bosszankodunk, pedig még mindig nem tudjuk, hogy mi vár ránk, még mindig nem hisszük, hogy mindez velünk valóban megtörténhet. A mai helyzetre sokan még csak kellemetlen intermezzóként tekintenek, remélve, hogy néhány nap múlva elcsendesedik a Perzsa-öböl környéke, az olajüzlet visszaugrik a megszokott kerékvágásba és az árak visszaesnek a háború előtti szintre. Hiú remény, nagyon téved, aki ebben hisz: mélyreható és tartós változások jönnek.

Trump azt állítja, hogy meglepetés volt számára, hogy Irán a Hormuzi-szorost lezárta és viszonzásképpen a megtámadásáért az öböl-államokat bombázza, feje tetejére állítva ezzel a nemzetközi piacokat. Trump szokása szerint nem mond igazat, igenis, felhívták az elnök figyelmét erre a több mint valós, sőt iminens veszélyre, hiszen Irán számára a Hormuzi-szoros felett gyakorolt ellenőrzési lehetőség nagyon is adott, olyannyira, hogy elokvens történelmi precedenst is biztosított, hiszen 1981–88 között zajlott a Perzsa-öbölben, illetve a Hormuzi-szorosban az ún. „tankhajó-háború”, melyben az Irak–Iráni háború folyamodványaként minkét ország százával támadta meg a kereskedelmi hajókat, elsősorban a tankereket, de az őket kísérő amerikai hadihajókat sem maradtak sértetlenek, és jelentős számú amerikai katonai áldozat is volt.

Van olaj bőven a világon, de a Közel-Kelet, mintha a Föld „olajipari köldöke” lenne, és ez még sokkal hangsúlyosabban így volt fél évszázaddal ezelőtt. A hetvenes évek két nagy olajválsága – 1973–1974 és 1979–1980 – alapjaiban rázta meg az akkor még kizárólagosan a fosszilis energiahordozóktól függő világot. Ma sokkal árnyaltabb a helyzet, mégis drasztikusan befolyásolja a világgazdaság, és általa a nagypolitika sorsát mindaz ami ma a Perzsa-öbölben történik. Mindkét olajválság – akárcsak napjainkban – Amerika és Izrael katonai beavatkozásaira adott térségbeli válasz következményeként alakult ki. Az 1973–1974-es válság a kőolajkitermelő arab országokat tömörítő OAPEC által a jóm kippúri háborúban Izraelt támogató országok (USA, Kanada, Japán, stb.) ellen meghirdetett olajembargó következtében alakult ki, míg az 1979–1980-as válság az iráni iszlám forradalom és az ennek következtében – amerikai befolyásra – kitört iraki–iráni háborúnak köszönhetően jött létre. Az iráni iszlám forradalom az amerikaiak bábjaként regnáló Mohammad Reza Paklavi sah elnyomó rezsimjére adott válasz volt, rezsim, mely a demokratikusan megválasztott, de a britek és az amerikaiak hathatós segítségével 1953-ban megpuccsolt Mohammad Moszaddegh miniszterelnökségét cserélte le.

Láthatjuk, hogy az amerikaik állandóan kavarnak a térségben és ez ma sincsen másként, azzal a különbséggel, hogy az időközben megerősödött és most már nyílt expanzióra törekvő Izrael, mára még az amerikaiakat is sikeresen a saját irányítása alá vonja, hiszen bizonyított, hogy Trump elnököt Netanjahu izraeli miniszterelnök vette rá a jelenlegi Irán elleni támadásra.

A Közel-Kelet mindig is forrongó térség volt, és a történeti-kulturális regionális aspektusokra, valamint a helyiek elemi érdekeire soha oda nem figyelő, mindig csak a saját érdekeiket képviselő nagyhatalmak – előbb a Brit Birodalom, aztán az Egyesült Államok – számtalanszor brutálisan beavatkoztak ebbe a forrongásba. A térség egyetlen valós eszköze a nagyhatalmakkal szemben a kőolajembargó bevezetése vagy a kőolajszállítás megakadályozása.

Mindezt figyelembe véve, nagyon is megkérdőjelezhető tehát Trump amerikai elnöknek a kialakuló olajválsággal kapcsolatos meglepetése, ugyanis Irán ma is csak azt teszi, aminek már eredményes múltja van a térségben. Ami az igazán nagy különbség a hetvenes évekbeli, illetve a mostani olajválság között, hogy hamarosan új szereplők kapcsolódhatnak be aktívan a krízis rendezésébe, elsősorban Kína, mely ország kőolajszükségletének mintegy 60 százalékát a Perzsa-öbölből biztosítja, és ez most jelentős mértékben akadályozva van. Kína óriási kőolajtartalékainak birtokában egyelőre hallgat és kivár, de ha azok néhány hónap múlva megcsappannak és a háború még mindig tart, nem kétséges, hogy Kína valamilyen módon, akár még katonailag is beavatkozik. A válság pillanatnyilag az ázsiai országokon üt leginkább, Európán is, de hamarosan Amerikába is begyűrűzik.

Hiába állítja Trump, hogy ami a kőolajat illeti Amerika önellátó, tehát sokkal kevésbé sérülékeny, mert egyrész a világpiaci hatások alól egyetlen ország nem tudja kivonni magát, másrészt és elsősorban az elhúzódó iráni háborúval az USA számára vitális petrodollárok intézménye kerül komoly veszélybe. Erről hallgat az elnök, szokása szerint félrevezet és improvizál, de ha nagyon gyorsan abba nem hagyja ezt az általa kipattantott háborút, Amerika is a teljes világgal együtt katasztrofális bajba kerül. Nagy kérdés, persze: egyáltalán abba lehet még hagyni?…

Nyitókép: index.hu