Szeretek múzeumba járni. Mint hajdani múzeumigazgatónak ez persze valamiféle visszamaradt szakmai ártalomként is felróható, igaz, én már hivatásos korom előtt is gyakran és szívesen jártam múzeumba, és szerencsére ma sem vagyok egyedül. A legtöbb múzeumban nem tolonganak tömegek – mint a Louvre-ban, a Mona Lisa előtt –, és ez jól van így. A Museion a múzsák háza, aki pedig nem hallgat a múzsák hívó szavára, legalább ne zavarja őket. A múzeum és a képtár bizonyos értelemben a templomi, szakrális terekkel rokon tér: kegyeletteli, őszinte vágyakozással várjuk benne az ihletet vagy az áhítatot. Ehhez a gyűjtemények ritka tárgyai és/vagy kuriózumai, ereklyéi nem elégségesek, de kell a megfelelő szervezés, irányítás és szakmai közvetítés is a látogató és a múzeum gyűjteményei között, döntő tehát az emberi tényező.

Az elmúlt másfél évtized alatt számtalanszor tanulmányozhattam nemcsak a bécsi múzeumok világraszóló gyűjteményeit, de jól szervezett, olajozott működését is. Minden a helyén, semmi nem zavarja a látogatói élményt. Komoly finanszírozás, alapos szakmai felkészültség és mindenekelőtt végtelen komolyság áll az eredmények mögött.

Az elmúlt héten párommal jó néhány múzeumot és gyűjteményt megnéztünk Erdélyben. Egyet leszámítva, mindet sokadszor vagy legalábbis már többször láttam, úgyhogy lehetőségem volt esetleges változásaikat is észrevenni. A kézdivásárhelyi Incze László Céhtörténeti Múzeumban, illetve a csernátoni Haszmann Pál Múzeumban a szó legcsodálatosabb, legirigylésreméltóbb értelmében megállt az idő. Örömmel megyek haza e kultikusnak számító helyekre és boldogan látom, hogy ezen intézmények munkatársai töretlen munkakedvvel továbbra is a legnehezebbre vállalkoznak: hűségesen őrzik a patinás tárgyakat, a gyűjteményeket, egyben intézményeiknek kiváló házigazdái. Hívnak, mesélnek, otthon vannak, benne élnek a történeteikben és a gyűjteményeikben.

A fogarasi Vármúzeumot is csak dicsérhetem. Az öt éve tartó felújítás látványos eredményeket hozott, a kiállítások pedig látványosak, gazdagok és szakszerűek is. Az ott dolgozó emberek udvariasak, kedvesek. Nem ezt tapasztaltuk viszont a nagyszebeni Brukenthal Múzeumban. Amennyire vonzó és barátságos maga a város, Nagyszeben, annyira barátságtalan a hangulat a múzeumban, pedig a már nyugati színvonalon drága belépőjegyért – 57 lej összesen a palota és az európai, illetve a román képtár megtekintése – sokkal többet adhatnának. A befizetett összegért még csak egy nyomtatott belépőjegyet sem adnak, csak a „kasszabont”! A kiállított tárgyak és Brukenthal báró klasszicista palotája élmény lehetne, ha nem zavarnák meg a szemlélődő nyugalmát a teremőrök barátságtalan és szükségtelen helyreigazításaikkal. Egyik teremőr szerint lehet, a másik szerint szigorúan tilos fényképezni. Kiírva, kijelölve ez persze sehol sincs. Amikor a román képtár kiállításaiba belépne a látogató, nem a jegyet kérik, hiszen az nincs is, de szigorúan rámordulnak, és nekiszegezik a keresztkérdést, hogy mekkora az összeg, amelyet befizetett? Ha talál az összeg, beengedik. Ami mégis megmenti a látogató napját és az intézmény becsületét, hogy minden negyedik teremre jut egy valóban kedves és közvetlen teremőr is, aki bemutatja a termet. A nyugati múzeumokban ma már nincsenek teremőrök, csak az őrző-védő szolgálatok security-s emberei. A Brukenthal teremőrei szemmel láthatóan már rég a házhoz tartoznak és nyilvánvalóan a pillanatnyi hangulataik, kedélyállapotuk szerint szolgálják a nagyérdemű és szépen fizető közönséget.

A szakszerű és szeretetteli idegenvezetés és gyűjteménybemutatás iskolapéldája a Kallós Zoltán Alapítvány néprajzi gyűjteménye Válaszúton. Itt most jártam először, de biztosan újra eljövök! Tarcsafalvi Renáta és Jámbor Esztella órákig kísérgetett minket a gyűjteményben, és nem lankadó türelemmel, hihetetlen részletbőséggel bemutatta azt. Több, mint szakszerűen, valódi hittel teszik a dolguk.

A múzeumok sem tudták kivonni magukat a világszerte megtapasztalt digitális-technikai forradalom áldásai alól. A megőrzött, restaurált, kiállított eredeti tárgy már sokfelé nem szentség, sokkal inkább annak a jó esetben nemes másolata, esetleg virtuális képe a fontos. Sokfelé ma nem vitrinekben és tárlókban, de érintőképernyőn mutatják be gyűjteményük jelentős részét a múzeumok, és raktáraikat, gyűjteményeik digitalizálása-archiválása után, a legszívesebben felszámolnák. A kegyeletből show lesz, az egyedi relikviából pedig piaci áru. Ugyanaz a folyamat érinti a könyvtárakat, képtárakat és a múzeumokat is. A képtárak talán jobb helyzetben vannak, mert a sznob piac még mindig valódi műalkotások vásárlására, megőrzésére sarkallja a gyűjtőket, de például sokfelé már nehéz valódi népművészetet találni. Ausztriában dicséretes, hogy hétvégén felöltik a stájer, tiroli vagy karinthiai népviseletet, de ha valaki Bécsben szeretne egy klasszikus népviseleti gyűjteményt látni, akkor bizony nem talál. Tájainkon sokkal jobb a helyzet, de vigyázni kell. Nem szabad elfelejteni, hogy az új technikai lehetőségek csak kiegészítői lehetnek a tárgyi valóságukban létező gyűjteményeknek, semmiképpen sem a helyettesítői. Azt kívánom, hogy Erdély múzeumaiban a modernizálási láz ellenére se az érintőképernyős és egyéb technikai csodák domináljanak, hanem múltunk ránk maradt patinás emlékei a maguk tárgyi valóságában.