A befogadó állam nem csak a migráns testére, de lelkére is igényt szeretne tartani. Ahogy egykor az amerikai olvasztótégely valamiféle egységes ideológiája ígérte…

A migránskérdés ismét az európai nyilvánosság érdeklődésének előterébe került. Több okból is.

Fokozatosan mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy nem menekültkérdésről van szó. A menekülteket, akik valóban életveszélyben vannak vagy lehetnek, minden európai állam ezután is zokszó nélkül befogadja... Csakhogy nincsen annyi menekült (Istennek hála!), hogy befogadásukkal az európai, főként a nyugat-európai munkaerőgondok hiánytalanul orvosolhatók lehetnének. Még akkor sem, ha az orosz-ukrán háború következményeit figyelembe vesszük.

Németországban például a gazdaság – a 2015-ös szinthez viszonyítva is – jelentősen visszaesett. Az Oroszország elleni szankciókat mindenekelőtt a magánvállalkozások sínylették meg. Számos kisvállalkozót, azaz a középosztály tagjait a létbizonytalanság arra kényszerítette, hogy a magánvállalkozásokkal járó kockázatokat az alkalmazotti lét viszonylagos biztonságával cserélje fel.

A kis- és közepes magánvállalkozások jövedelmei ugyanis évek óta sokkal kisebb mértékben növekednek, mint a bérek és fizetések. A magánvállalkozók többsége tehát a továbbra is munkaerőgondokkal küzdő, mert az energiakrízis által kevésbé sújtott nagyvállalatok szolgálatába szegődött. Az utóbbiak két kézzel kaptak utánuk, hiszen a magánvállalkozók korábban is a legjobban képzett szakemberek közül kerültek ki. Nélkülük azonban az immár az energetikai korszakváltás célkitűzései is mind kevésbé valósíthatók meg.

A gázfűtésről az egyéb fűtési módozatokra való átállás mind több jól képzett kisvállalkozót tenne szükségessé. A háztartások „kizöldítése” nélkülük megvalósíthatatlan. Elvben ők lehetnének a válság haszonélvezői is. De éppen ezekben az ágazatokban a legnagyobb a munkaerőhiány. A pékeket és az üvegipar vállalkozóit viszont a válság létükben fenyegeti. Sokan úgy érzik, erőik végére érkeztek… Nem bírják a hátrányos versenyhelyzetet. A költségek növekszenek, a haszon meredeken csökken, hiszen a fogyasztók nem képesek az inflációval lépést tartani.

A kis- és közepes magvállalkozók összbevételei 1997 és 2021 között 12,2 százalékkal estek vissza. A válság főként a szolgáltatásokat sújtotta. A következmény: mind kevesebb fiatal mer belevágni magánvállalkozásba. Így aztán azok, akik a szakmában maradtak, mind inkább elöregednek.

Elsősorban őket kellene helyettesíteni. De az illegális bevándorlók erre a feladatra nagy többségükben alkalmatlanok. Már csak azért is, mert zömmel a könnyen hozzáférhető segélyek, vagy legfeljebb a könnyű munkavállalás reményében érkezik „befogadó” országába. Így aztán a nyelvet sem sajátítják el megfelelő mértékben, következésként szakmát sem tanulhatnak, s mivel nem integrálódhatnak a gazdaságba, társadalmi integrációjuk, a fogadó ország szokásainak, kultúrájának és törvényeinek elsajátítása is erősen akadozik.

Eltartásuk mind nagyobb terhet jelent a befogadó társadalmaknak, ráadásul az integrációra alkalmatlanok – vagy sok esetben az elől már tudatosan elzárkózók – kiutasítása nem csak nehézkes, de az esetek többségében lehetetlen is. Az egyetlen „humánus” megoldás tehát a fölöslegnek a bevándorlást eddig elutasító, vagy éppenséggel a bevándorlók által elutasított államok közti méltányos szétosztása lehetne.

Csakhogy éppen a „méltányossággal” van a baj. Hiszen az utóbbi államok, köztük a V4-ek aligha fognak belenyugodni, hogy uniós kényszerrel olyan bevándorlókat vegyenek át, akiket a fejlettebb – következésként az „integrálásra” jóval alkalmasabb – nyugati államok sem voltak képesek boldogulni. Ráadásul ők azok, akiket a történelem megtanított a sikertelen integráció (egészen pontosan a sikertelen asszimiláció!) veszedelmeire.

A nyugati értelemben vett integráció ugyanis – sokak számára régen nyilvánvaló ez – pusztán az asszimiláció fedőneve.

Ez a helyzet a nyugati politikusokat – köztük mindenekelőtt a franciákat és a németeket – is kezdi komolyan elgondolkodtatni. Boris Rhein például, a német Hessen tartomány miniszterelnöke ma már világosan kimondja: „Az állampolgárság elnyerésének nem az integrációs folyamat kezdetén, hanem annak végén kell állnia. És ebből a szempontból lényegtelen, hogy valaki hány éve él a befogadó államban.” Azaz igazi szempontot az „integrációs teljesítménynek”, a nyelv és a kultúra tökéletes elsajátításának, valamint a munka világában való boldogulásnak kell jelentenie. Ennek jegyében Rhein a kettős állampolgárságot is elutasítja, amennyiben mindenkinek el kell döntenie, hogy melyik államot tartja hazájának. A kibocsátót vagy a befogadót? A másikat el kell felejtenie…

Ez már (csaknem) tiszta beszéd. A befogadó állam nem csak a migráns testére, de lelkére is igényt szeretne tartani. Ahogy egykor az amerikai olvasztótégely valamiféle egységes (de manapság ott is a szétesés drótkötelén egyensúlyozó) ideológiája ígérte… Hogy ez az elképzelés manapság még mennyire életképes, a következő évtizedek fogják véglegesen eldönteni.

Egyik napról a másikra egykor öröknek érzett ideológiák omolhatnak össze…