Figyeljük a forrongó világot, próbáljuk követni, kik és miért sorakoznak fel az egyik vagy a másik fél mögé az éppen aktuális konfliktusokban, háborúkban. Igyekszünk hiteles forrásokra találni, amelyek legalább egy rövid időre kivezetnek az információs labirintusból. Közben látjuk a nemzetközi politika aktuális sztárjait és a történelemkönyvek aranyoldalaira pályázó főszereplőit.

Még mindig élénken vizslatjuk a washingtoni fejleményeket. Vérmérséklettől és neveltetéstől függően dühöngünk vagy röhögünk Joe Biden megnyilvánulásain, az általa közvetíteni próbált döntések viszont továbbra is meghatározhatják egy-egy konfliktus alakulását. Amerika katonai nagyhatalom, a NATO vezető erejeként kis túlzással élet és halál ura. Biden mögött dübörög egy professzionális gépezet, majdhogynem teljesen függetlenül a Fehér Ház épp aktuális lakójának mentális állapotától.

Ott van nekünk a rejtélyes Kína, amelynek vezetői a földkerekség második legerősebb gazdaságaként joggal tartanak igényt a politikai főszerepre. Hüledezünk Putyinon és az ő Oroszországán. Gondoltuk volna-e a kilencvenes évek elején a mindig kicsit részeg, de barátságosan ártalmatlan Borisz Jelcin elnöksége idején, hogy egy volt KGB-s szédületes gyorsasággal helyezi vissza a szétesőfélben lévő orosz birodalmat a nemzetközi színtér félelmetes sakkfigurái közé? Bárgyú európai szemekkel értetlenkedünk Erdoganon, miközben Törökországot újra naggyá teszi.

Még csak barátkozunk az információs hadjárat nyugati gombjait babrálók által letagadott ténnyel: ismét többpólusúvá vált a világ. Az izraeli félháborús helyzet kibontakozásakor láttuk talán első alkalommal tisztán, hogyan sorakoznak fel, miként taktikáznak a világ régi és új hatalmi centrumai.

A történéseknek van egy nagy hiányzója: Európa. Az Európai Unió által meghatározott kontinens nem mellékszereplő a brutális méretű átalakulásokban, pozicionálásban, a háborúkban, hanem egyszerűen nincs. A még mindig Európa motorjának számító Németország kancellárját a futottak még kategóriában jegyzik. A francia elnök, Emmanuel Macron megpróbálta átvenni Angela Merkel vezető európai szerepét, de nem sikerült neki. Pedig igyekszik, próbálkozik. Időnként lelkes, aztán eltűnik. A brüsszeliek tényleg egyetlen szót sem érdemelnek. Valahol Greta Thunberg szintjén mozognak csak igazán otthonosan. Az Egyesült Királyság nemcsak az EU-ból távozott, úgy tűnik, a nemzetközi politikából is.

Európa megfigyelőként, időnként amerikai rendelést teljesítő beszállítóként, mindvégig fontoskodó, hangos szurkolóként nézi a világot alakító meccseket. Hátha a mieink győznek.