Rendhagyó könyvet, képzőművészeti albumot jelentetett meg a Székelyföldi Magyar Újságírók Egyesülete (Gúnyhatár – Léphaft karikatúrák körülírva). Nem csak azért rendhagyó, mert kiadási helyeként a nyitóoldal Illyefalvát jelöli meg. (Itt él a könyv ötletgazdája, Galbács Pál.) Elsősorban azért említésre méltó, mert eddig példa nélküli összefogással valósult meg. Egy jeles karikaturista és 52 – Kárpát-medencei és Kárpát-medencén kívüli – magyar újságíró együttgondolkodásával született.

A történet a budapesti Hungexpo szállodában kezdődött. Vagy inkább több évtizedes kényszerű szünet – szétdaraboltság –  után folytatódott.

A folyosón őgyelegtünk Karácsonyi Zsigmonddal, arról beszélgettünk éppen, hogy minket, határon túli magyar újságírókat a szervezők alkalmasnak tartanak a grandomániás címmel felpapírvértezett, de valójában tartalmatlan tanácskozások biodíszletének, de annyira is becsülnek, amikor jött felénk két úriember. Azonnal láttuk, hogy jó barátaink, akiket eddig ugyan sohasem láttunk, de most újra látjuk. Klemm József és Léphaft Pál. Vajdaságiak. A Vajdasági Magyar Újságíró Egyesület elnökségi tagjai, akiknek az a bevallott álmuk, hogy európai színvonalú, magyar szellemiségű újságírást míveljenek, s keresik azokat, akik hasonló jóra vállalkoznak.

Azóta közösen álmodjuk álmunkat, akkor is, ha néha kiver a verejték, ha rémálmok hessegetik is el ideig-óráig nemes szándékunkat. Azóta csatlakoztak hozzánk a kárpátaljai, felvidéki, horvátországi és szlovéniai, sőt, a magyarországi sajtó Don Quijote-jai. Olyan sokan és olyan lelkesen, hogy amikor azon a december ötödikén ajtót mutatott nekünk a Gyurcsány-kormány, elhatároztuk: mi közös szellemi köztársaságot hívunk létre. Az Anyaországon Kívüli megnevezést – magyarországi barátainkra való tekintettel – Külhoni Magyarra mérsékeltük. Immár több mint két évtizede figyelünk egymásra, s noha divatjamúlt lett, igyekszünk átmenteni egy jobb korszakra a felelős újságírói hozzáállást, nem engedünk a káros aktivizmusnak, elkerüljük a szekértáborokba való bevonulást.

Hogyan sikerül ez a turáni átok ellenére?

Annak, hogy együtt maradtunk, van egy titka: Léphaft. Palikatúráival immár sokszor és sok helyen erősített meg elhatározásunkban, hogy nem adjuk fel, maradunk itthon és maradunk humorunknál. Amelyben hozzá hasonlóan, Karinthyval szólva: nem ismerünk tréfát.

Sarány István szolgáltat magyarázatot arra, hogy miért írta körül az 52 szerző Léphaft Pál rajzait, karikatúráit: „Léphaft nem viccel. Léphaft a humor eszközével súlyos dolgokat jelenít meg, kimond olyasmit, amit nehéz lenne szóval, élőbeszéddel megfogalmazni. Lát és láttat. Rajzaival gondolatokat ébreszt és továbbgondolásra sarkall. Asszociációkat kelt.”

A megkeresett 54 író, újságíró közül 52-en lelkesen vállalták a gúnyhatárok körül-, az államhatárok átírását egyetlen közös szellemi tartománnyá, alig egy hónap alatt készült el a görbe tükör rólunk, világ magyarjairól. Mi, akik Magyarhermánytól Bécsig, Pozsonytól Újvidékig, Sydney-től a kanadai Mississaguáig, Várdaróctól Lendváig, Pécstől Ungvárig, Srepsiszentgyörgytől Gyergyószentmiklósig a magyar kultúrában élünk, így látjuk a világot. Lehet velünk vitatkozni, ellentmondani, de nem lehet közömbösnek maradni azok előtt a kihívások előtt, amelyekkel Léphaft Pál szembesít.   

Ő, aki fontosnak tartja elmondani magáról és a komor koráról: „Léphaft vagyok. A gyermekeim is Léphaftok. A feleségem félig az. Újvidéken 35 éve vagyok itthon, korábban Nagybecskereken voltam otthon. Bak vagyok. Gyermek- és ifjúkoromat fivérként szerencsésen átvészeltem. Ministráltam és atletizáltam. Vasasként bölcselkedtem, bölcsészként meg rajzoltam. Kiállítottam itthon, otthon és külföldön. Könyveket illusztráltam, díszletet terveztem és betonoztam. Szemüveget, bajuszt és 42-es cipőt viselek. Illúzióim elvesztek, a becsületes megtalálót kérem, a következő címre juttassa el őket: Újvidék, Szerbia, Balkán. Világvége.”

A Gúnyhatár szerzői a derű magvait kívánták elszórni a szép kivitelű és még szebb üzenetű albummal. Mert hiszik, hogy jó talajba hull a mag, gondolatot növeszt, gyökeret erősít és gyümölcsöt hoz: az együvé tartozást erősíti. Megmutatja, hogy a legkülönfélébb világnézetű, habitusú, stílusú, vérmérsékletű embereket is összekötheti a humor.

A humor, amely már a száz évvel korábbi megfogalmazás szerint is „a kedély nevetése, mely míg megpirongat, egyszersmind megbocsát; míg gáncsol: tanít és javít, a fullánkot rögtön kiszedi és a sebekre írt önt. A humor fenséges, jólelkű, melegszívű ócsárlás, oly stílus, mely ellentétekben világítja meg az életet, az embereket, a problémákat.”