Nem irigylem a demográfusokat és a statisztikafüggőket: még egy évet kell böjtölniük, hogy a friss adathalmazban lubickolva pazar háromdés grafikonokat és még meghökkentőbb becsléseket termeljenek ki. Az államok nagy része ugyanis, köztük Románia és Magyarország, jövőre halasztotta a 2021-re esedékes népszámlálást.

Ez viszont egyetlen országot sem akadályoz meg abban, hogy folytassa népességi lejtmenetét: Románia eddigi, többéves szokásához – ami esztendőnkénti 120 ezres fogyást jelent –: most a járvány még hozzátett egy jókora lapáttal; 1880 óta nem született ilyen kevés gyermek (vagyis a Havasalföld és Moldova egyesüléséből kialakult, a jelenlegi országnál kisebb Órománia a viszonyítási alap!), mint 2020-ban, miközben a novemberi és decemberi halálozási ráta a második világháborús veszteségi csúcsokkal vetekedett. Ezt a zuhanást megérzik a majdani beiskolázáskor, és további zavarokat okoz a rendszerben, ha egy nemzedékből hirtelen kivonunk 40 ezret – figyelmeztetnek a szociológusok. Leginkább Mehedinți, Krassó-Szörény és Tulcea megyében észlelhető a fogyatkozás, derül ki a hivatalos adatsorokból. Az aggasztó jelenséget aligha enyhíti a szakemberek megjegyzése, miszerint a népességdinamikai folyamatokat nagyobb összefüggésben, ebben ez esetben európai kontextusban lehet és kell értelmezni. Csakhogy a kontinens demográfiai jövőjét firtató ENSZ-becslés sem túl biztató: igaz, hogy a 2019-ben készült tanulmány nem számolhatott a világjárvány hatásával, de a populációcsökkenésnek leginkább kitett húsz államból a Balkán-térség, a Baltikum és a kelet-közép-európai zóna, 15 pozíciót lefoglalva, derekasan veszi ki a részét. A népességfogyás pedig fékezi Kelet-Közép-Európa további fejlődését és felzárkózását a Nyugathoz – és ezt már a Nemzetközi Valutaalap ügyvezető igazgatója, Tao Zhang mondta egy tavalyi dubrovniki konferencián. Becslése szerint az egész térség lakosainak bevételei 2050-re átlagban elérhetik a nyugat-európai bérszínvonal 60 százalékát, ez most csupán 52 százalék, a demográfiai nyomás nélkül a bérszint viszont 74 százalékra növekedhetne. Harminc év múlva az előrejelzés szerint ugyanis 12 százalékkal csökken a térség lakossága, az alacsony népszaporulat és a folyamatos elvándorlás miatt, a munkaképes lakosság száma pedig egyenesen 25 százalékkal lesz kevesebb. Európai vonatkozásban továbbá gondot okoz az elöregedés Olaszországban és Portugáliában, s ezért érthető és valószínűnek tűnik a prognózis, miszerint 2050-re a kontinens lakossága minimális mértékben nő.

Az „annyian vannak, mint az oroszok”-szerű poén sem csattan már jó ideje: a Szovjetunió 1991-es felbomlása óta szinte töretlenül lefele tart a görbe: tavaly rekordszintű, mintegy félmilliós fogyást regisztráltak, igaz, ehhez a több mint 72 ezer járvány-áldozat is hozzájárult. Viszont ne feledjük, Oroszország időnként megengedheti magának az ipari mennyiségű „frissítés” luxusát: a Krím 2014-es annektálásával például szűk egy hónapon belül 2,4 millió fős népességinfúziót hajtott végre.

Akiknek nincs kellő katonapolitikai potenciáljuk az előbbihez fogható manőverekhez, civil eszköztárral próbálják meggátolni az egyre sürgetőbb demográfiai válság súlyosbodását; család- és ifjúságközpontú szakpolitikákban bíznak, mint ahogyan azt a budapesti kormány is teszi – eleddig szerény részsikerekkel. Ha a trend nem változik valamely eddig be nem kalkulált (tehát közben feltűnő) tényező révén, 2050-re 8 és fél millió alá csökken Magyarország népessége, 2100-ra extrapolálva ezt a mozgást 6 millió 900 ezer alá süllyed a populáció. Vigasztalhat-e, hogy eközben „csak a volt keleti barakban” szétnézve, Bulgária három évtized múlva 22%-os csökkenéssel szembesül, a lettek és litvánok is hasonló arányban apadnak, s Lengyelország 12 százalékos fogyást kényszerül majd elkönyvelni. Románia eközben 2050-re egy erdélynyi magyarságnak megfelelő népességgel, azaz 1,2 millió lélekkel lesz „karcsúbb”, 2100 küszöbén meg 15,5 százalékkal kisebb népességet számlál, azaz nem éri el a 16 és fél millió főt.

Majdnem lábjegyzetnek illene ide, mégis bekezdésként zárja e szöveget a mindenkori statisztikák pontossága iránti fenntartással élés joga. Nem a szakma által elfogadott hibaszázalékokra értem ezt, hanem például a 2011-es hazai népszámlálás „filozófiájára”: amikor mindenki lajstromba vétetett, a Jászvásárba egyetlen ingatlanban bejelentett több ezer Pruton túli ugyanúgy, mint az évente Írországból egyszer vagy másfélszer hazalátogató kolozsvári magyar. Az Eurostat pedig jóhiszeműen rábólintott az akkori adatokra, bár módja nem volt az ellenőrzésre, és kiszúrták a szemét egy tabellával, amelyben úgymond az ideiglenesen távollevőket összesítették. Mint ahogyan a brüsszeli statisztikai hivatalnokok azt sem tudták lecsekkolni, hogy a majdnem negyedmilliós analfabétát hányszor rögzítették a kérdezőbiztosok az előirányzott hektáronkénti állampolgár-állomány elérése végett.