Mindig kínosnak találom, amikor a magyar labdarúgó válogatott tagjai szívükre szorított kézzel, átszellemültséget mutató arccal a mérkőzések előtt a himnuszt éneklik. Valójában nem is a válogatott minden tagját illetően érzem ezt, hanem csak néhányuk kapcsán. Az tűnik operettbe illő jelenetnek, amikor Loic Nego, Paulo Vinícius, Willi Orbán vagy Callun Styles tette, teszi ezt.

Igen, a honosítottakról beszélek, de nem a bőrük színével vagy a felmenőik nemzeti hovatartozásával van bajom. Egyszerűen nem hiszem el, hogy a felsoroltakban akkora magyar nemzeti érzület van, amekkorát mutatnak.

A rokonszenves, a szurkolók által gyakran csak Lajosként emlegetett Negoról bízvást elmondható, hogy megtalálta a számítását Magyarországon. 2014 óta játszik ott folyamatosan, s valószínűleg kevés olyan bajnokság van Európában, ahol ily kényelmesen, akkora tehetséggel, amekkorával megáldotta a sors, ennyi pénzt tudott volna keresni. Arról nem is álmodhatott, hogy valaha akárcsak közelébe kerüljön a francia válogatottnak, magyar színekben pedig ott volt az EB-n. Kívánhatna ennél többet? A mi Lajosunknak minden oka megvan rá, hogy hálás legyen az országnak, mely magához ölelte, s minden bizonnyal az is. Ugyanakkor nincs kétségem, hogy ha a végzet másfelé irányította volna karrierje kezdetén, s ott éppoly kedvező körülményeket talál, mint a Kárpát-medence közepén, akkor ugyanolyan lelkes szlovák vagy bolgár volna, mint amilyen magyar most.

Willi Orbán egyértelműen sértettségtől hajtva lett magyar válogatott, amikor világossá vált számára, hogy valószínűleg soha nem lesz a Nationalmannschaft tagja. Amikor megkapta az első meghívót, a félig német Orbán nem is tudott magyarul, de a himnuszt már énekelte, amivel sokak szívébe belopta magát. Úgy tűnik, ő azok közé tartozik, akikben egy kattintásra változik a nemzeti identitás, egy telefonhívás előcsalja az addig mélyen megbúvó nemzeti érzést.

Callum Styles, a szurkolók Kálmánja, pár héttel azelőtt tudta meg, hogy magyar volt az egyik nagymamája, hogy igent mondott Rossi hívó szavára. Nem hiszem, hogy a vér szava hozta volna Budapestre, de nem lehet buta fiú, valószínűleg belátta, a háromoroszlános mezt nem az ő tehetségére szabták. Meg aztán valószínűleg volt anyagi  motivációja is, rájöhetett, hogy magyar (válogatott)nak lenni jó, jobban mondva MEGÉRI.

Mindez annak kapcsán jutott eszembe, hogy a Liu Shaoang és Liu Shaolin Sándor olimpiai, világ- és Európa-bajnok gyorskorcsolyázók, sokkolva a sportszerető közvéleményt, bejelentették, hogy országot váltanak. Ezzel nevetséges helyzetbe hozták Kósa Lajost, a Magyar Országos Korcsolyázó Szövetség elnökét, aki augusztusban még azt nyilatkozta: „A Liu fivérek magyarok. Magyar színekben versenyeztek, és magyar színekben fognak versenyezni. A magyar himnusz dobogtatta meg a szívüket…”.

Mostantól a kínai himnusz fogja megdobogtatni a szívüket. Úgy látszik, van az a pénz. Az egész történetben teljesen irreleváns az, hogy a Liu fivérek magyar anyától és kínai apától születtek, Kína helyett lehetett volna Katar, Kuwait vagy akár Új-Zéland azon ország, mely magához édesgeti őket. Az ő szívüket ugyanis nem himnuszok dobogtatják meg, hanem sok nullában végződő összegekről kiállított csekkek. És ebben a tekintetben Liu fivérek semmivel sem rosszabbak, nem kevésbé jellemesek vagy elvhűek, mint napjaink sportolóinak többsége.

Ugyan bizony, mi kivetnivalót találhatunk Liuék országváltásásban, ha nem ráncoltuk a szemöldökünket rosszallóan, amikor Gamzatgadzsi Halidov, Kuramagomedov Murat vagy Muszukajev Iszmail honosításáról értesültünk? Liuék garantáltan kínaiabbak, mint amennyire magyar a három dagesztáni származású birkózó. A sakkozó Rappaport Richárd románnak állásán is csak akkor van jogunk felháborodni, ha korábban kiakadtunk a jégkorongozó Rasmus Kulmala és Scott Macaulay vagy a kosaras Mikael Hopkins, Allen Rosco és Kemal Karahodzic megmagyarításán. Rosszabb Rappaport, mint egykor Miriuță volt, aki Vasiléból lett László, máramarosi románból magyar?

Bár napjaink domináns politikai kurzusa a nemzetépítés egyik alappillérévé emelte a sportot, a hazafiság nimbuszával övezve fel, egészséges társadalmakban, egészséges korokban az nem más, nem több, mint játék. Játék, melyet néha a kelleténél komolyabban veszünk. Nevetséges és egyúttal veszélyes patriotizmust láttatni, látni ott, ahol valójában személyes ambíciók, hiúság, nagyzási hóbort és kőkemény anyagi érdekek motiválják a szereplőket. Márpedig napjaink élsportjában ezek játsszák a főszerepet, nemcsak a Kárpát-medencében, hanem szerte a világban, gyakran a filléres hazafiság siralmas álarca mögött. Nem is árt időnként egy-egy Liu-féle botrány, legalább egy darabon lemállik a sport szentélyéről az álhazafias máz, s megmutatkozik a maga pőreségében a valóság.

(A nyitókép illusztráció | Fotó: Pexels)