Adott egy ország – nevezzük Romániának –, amely egy irdatlan, nehézkesen cammogó és túltáplált állami apparátust működtet. Olyat, ahol a fizetések sokszor irreálisan magasak, az eredményorientáltság viszont következetesen parkolópályán van. Uniós összevetésben bevételarányosan itt költik a legtöbbet közalkalmazotti bérekre, miközben sem a közigazgatás hatékonysága, sem az adóbehajtás nem tartozik az erősségei közé.

Ezt a rendszert kell eltartania a jórészt éhbéren dolgoztató magánszektornak, olyan adó- és járulékterhek mellett, amelyekkel Románia a minimálbérre rakódó elvonások európai élmezőnyében játszik. Csak idő kérdése volt, mikor égeti körmére a gyertyát az állam, és mikor húz még egyet azon a bizonyos szorítón, amely eddig sem volt laza. Ez az idő most jött el. És igen: nagyon fáj.

Az erdélyi magyarság szempontjából a helyzet pikantériája, hogy az adóemelésekről az a kormány döntött, amelynek az RMDSZ is része. Ráadásul egy olyan kampány után, amelynek üzenetei félreérthetetlenek voltak: amíg kormányon vannak, nem hagyják újabb adókkal terhelni a polgárokat. Ezek nem elejtett félmondatok voltak, nem lábjegyzetek. Ez volt az alapállítás. Éppen ezért a mostani helyzet nem pusztán költségvetési kérdés, hanem politikai hitelességi próba is.

Az adóemelés körüli elégedetlenség nem politikai hisztéria és nem kommunikációs félreértés – bár tegyük hozzá: az Erdély hazavár program indításához ennél szerencsétlenebb időzítést elképzelni is nehéz lett volna. A valóság az, hogy Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában, Kézdivásárhelyen, és immár Székelyudvarhelyen is utcára mennek az emberek. A „székely sajátosság” aligha véletlen: Székelyföld eme részében az életszínvonal régóta a béka feneke alatt van. És az sem újdonság, hogy az adófizetői zúgolódásra azonnal megjelenik egy erdélyi magyar törpepárt, amely „a nép pártján” üzemmódba kapcsolva ráveti magát a kínálkozó lehetőségre – ha kell, katalizálva a már meglévő folyamatot.

Nem meglepő. A politikai alakulat eddigi vezetői megnyilvánulásai egy szóval összefoglalhatók: populizmus. Az pedig már az idiotizmus határát súrolja, amikor egy olyan párt alelnöke „Soha-többet-RMDSZ”-ezik, amelynek egyetlen parlamenti képviselője – történetesen az elnöke – RMDSZ-listán jutott be a törvényhozásba. Agyrém.

Kérdéses, mennyire volt jó ötlet az adóemelést technikailag „letolni” az önkormányzatok szintjére. Tudatos döntés volt, de ettől még szerencsétlen. A polgármester az, akinek az arcába néznek, akit számon kérnek, adott esetben kifütyülnek. És ahol az RMDSZ hagyományosan erős – az önkormányzatokban –, ott most éppen ez a bizalom kezdhet meginogni. Ez nem elméleti veszély, nem közvélemény-kutatási adat: ez már megtörténik.

Érthető a településvezetők tehetetlen dühe is: miért a helyi közösségek viselik az adóemelés politikai árát, miközben a döntések indoklása a nagypolitika szintjén marad? Lehet ügyeskedni, sőt huncutkodni, de attól az adó nem lesz kevesebb. Hiába tálalják napi bontásban az éves terhet, az összeg ugyanaz marad. Kivéve persze, ha az adóosztály illetékese az év minden napján bekopog hozzám a napi 1 lej 50 baniért. Na, úgy már én is mosolyogva fizetnék.

És nehéz komolyan venni azokat az érveket is, amelyek az adókat – akárcsak az energiaárakat – uniós összevetésben „nem is olyan magasnak” próbálják beállítani, amíg az átlagbérünk az EU-átlag felét sem éri el.

A kérdés most az, mi következik. Korrekció? Valódi párbeszéd az érintettekkel? Vagy maradnak a technikai magyarázatok, jogi hivatkozások és az időnyerés? Tavaly év végén az önkormányzatok még azzal nyugtatták a lakosságot, hogy a jogszabály által megengedett legalacsonyabb szinten emelnek adót. Ha ez valóban így történt, akkor az adócsökkentés eleve kizárt: a minimum alá nem lehet menni. Ha viszont ez valahol mégis lehetséges, akkor ott a „minimum” értelmezése volt meglehetősen kreatív.

Egy szó mint száz: az elégedetlenség jogos, és valahogy kezelni kell. Be nem tartott ígéretekkel nem lehet hosszú távon közösséget képviselni. A megcsorbult bizalmat pedig nem kommunikációs trükkök, hanem következetesség tudja helyreállítani.

És a végére egy történet, ami talán segít rendet tenni a fejekben. Valaki azt mondta a minap: mindegy, mit csinálnak odafenn, úgysem lesz jó. Furán néztem rá. Ő viszont folytatta: itt van ez a mioritikus ország, csődközeli állapotban, éppen most húzott be egy gyomrost. Nem csoda, ha sokan – még akkor is, ha nem tudják, kiket raknának a helyére – elkergetnék a kormányt. És ott van egy másik ország, ahol jövedelemadó-mentesség, rezsicsökkentés, családtámogatások sorakoznak. Mégis akadnak, akik – bár halvány fogalmuk sincs, hogy az alternatíva nem vezetné-e katasztrófába az országot – ugyanilyen elszántsággal kergetnék el azt a kormányt is.

Szóval igen: most tényleg elkél a józan ész. Nemcsak „odafent”. Hanem „idelent” is.