Április negyedikét évtizedeken át (a mindentudó internetes enciklopédia szerint 1950-től 1989-ig) a felszabadulás napjaként ünnepelték Magyarországon. A történetírók, és a szovjet haditudósítók szerint 1945-ben e napon űzte ki Vörös Hadsereg az utolsó német egységeket az ország területéről, és befejeződtek a második világháborús harci cselekmények.

Zengett is az ének a hálás és boldog utódok ajkain évről évre ezen a nemes ünnepen. A nyakakban ott virított a kék, vagy a piros nyakkendő, attól függően, kisdobos, vagy úttörő korban volt-e az ifjú ünneplő (vö.: sólyom vagy pionír), lengtek a lobogók, ragyogott fölöttünk a vörös csillag. Béke és boldogság járta át a lelkeket.

Az én gyermeki lelkembe viszont még idejében, vagy éppen idejekorán, nézőpont kérdése, befészkelte magát a kétely. Történt, hogy szeretett nagyszüleimnél egy napon színes kis propaganda kép került a kezembe. Lehettem úgy hat-hét éves, mindenesetre kisiskolás. A nyomtatott képecskén bemutatott jeleneten éppen a nép fiai, pontosabban lányai köszöntötték a felszabadító szovjet katonaelvtársakat. A kezekben kendő, a kipirult arcokon mosoly, alatta bárgyú szöveg.

Egy életre belém égett nagyapám és nagyanyám reakciója, amikor mutattam nekik, hogy micsoda szép dolgot találtam. Nem dramatizáltak, nem estek túlzásba, nem horkantak fel. Egyszerűen szépen, nyugodtan elmondták, hogy azért mégsem volt az annyira vidám, amikor a hosszú háborús évek után a békét elhozó szovjet tankok átgázoltak a kerítéseken. A katonák pedig a felszabadítás mellett leginkább a nőkkel, az órákkal, vagy éppen a lovakkal voltak elfoglalva. Mármint, hogy megszerezzék maguknak a lehető legtöbbet.

Aztán jött Rákosi, később Kádár, közben ’56, ami megint nem ellenforradalomként, vagy forradalomként csapódott le a családunkban, ugyanis éppen azzal voltak elfoglalva, hogy az aljas vádak alapján félholtra vert nagyapám nem szenved-e valami tartós egészségkárosodást. Úgy kellett hazatolni, talicskán, mert állítólag leverte a vörös csillagot a pártház homlokzatáról. Szintén nagyapámnak az új rendszert kiszolgáló agitátorok ironikus módon képesek voltak bejátszani a falurádióban a kedvenc nótáját („Amott legel két pej csikó magában…”), miután utolsónak bár, de mégiscsak önként és dalolva belépett a termelőszövetkezetbe (vö.: kollektívba). Az sem kevésbé ironikus, hogy képesek voltak a TSZ-t Petőfi Sándorról, a szabadság lángszavú költőjéről elnevezni.

Gyerekként az ország egyik legnagyobb szovjet katonai légitámaszpontja, egyúttal a dicső felszabadítók hős leszármazottai mellett éltünk a családdal. Jól megvoltunk. Ők néha kicsit repkedtek és bombáztak a gyakorlótéren, de érdekes volt bámulni az ejtőernyős gyakorlatokat és még érdekesebb a laktanya újévi tűzijátékát, ami akkoriban azért nem volt általános dolog.

Aztán kivonultak. Emlékszek, sajnáltam őket. Sajnáltam ezeket az embereket, hogy akkor ők most hazamennek a nagy semmibe, a bizonytalanságba. A szolgálatuk, a világtörténelemben betöltött szerepük lejárt. Kattogtak a hosszú szerelvények vaskerekei, bámult kifelé Szása, Mása, Szerjózsa és integetett kényszeredett mosollyal az arcán.

Ám mindig eszembe jutott a ránk kényszerített április negyedikei ünnep is. Az én mosolyom és ajkamról zengő ének sem volt, nem lehetett őszinte köszönhetően nagyszüleim „felvilágosításának”.

(Nyitókép: Fortepan/Magyar Rendőr)