A durcáskodás meg a hisztizés a kisgyermekekre jellemző, amikor nem akarják megérteni, mit miért nem lehet, és minek a tiltás. A járvány beköszönte óta sajnos ki kellett terjesztenem ezt a megállapítást a felnőttekre is: sokan közülük toporzékolnak, mintha nem lennének képesek felfogni elemi dolgokat. Például azt, hogy ha egy fertőző betegségnek hosszú a lappangási ideje, és a beteg eközben terjesztheti a vírust, akkor bizony meg kell tenni a szükséges egészségügyi óvintézkedéseket. Vagy ha cseppfertőzéssel terjed egy kórokozó, akkor a maszk valamennyire felfogja a beszéd közben észrevétlenül is kibocsátott nyálunkat. Beszélgetésekből, megjegyzésekből azt szűrtem le, hogy sokaknak másfél év sem volt elég arra, hogy megtanulják: aki maszkot visel, az elsősorban nem önmagát védi, hanem a körülötte lévőket.

Azt sem értik, hogy bár ma nem hevernek hullák az utcákon, mint a középkori járványok idején, még az a nagyon kevés százalék is, amely a fertőzöttek közül kórházba kerül, képes leterhelni a világ bármelyik egészségügyi rendszerét, ami katasztrófához vezethet, és a más típusú betegségben szenvedők is áldozatául eshetnek egy ilyen helyzetnek.

Vagy ott vannak azok az internetes hozzászólók, akik ezerszer felteszik a kérdést, hogy az oltottak miért félnek az oltatlanoktól. Már a kérdés is hamis, ugyanis az oltottak nem az oltatlanoktól félnek, hanem attól, hogy azok jobban terjesztik a betegséget, könnyebben lebetegszenek, megtöltik a kórházakat, és ennek, valamint a korlátozásoknak a hatásától a beoltottak is szenvednek. Azaz a teljes társadalom viseli a következményeket.

A fentieket ezerszer elmondták, és logikusak, mégis vannak, akik mintha nem akarnának tudomást venni minderről, ennyi idő eltelte után sem. Vagy pedig értik, csak tagadják, különböző, interneten terjedő hírekre meg elméletekre hivatkozva, a világhálón szerzett tudásukban bízva. Kinyílik a nem létező bicska a zsebemben, amikor azt olvasom hozzászólásokban, hogy „magánügy”, „mindenki döntse el maga”, „diszkrimináció” – mindezt egy járvány és annak megfékezése kapcsán hangoztatják!

Nem csoda, ha durcás kisgyerekeket láttam felnőtt emberekben akkor is, amikor a közösségi hálót ellepte egy másolt szöveg, úgymond kiállva az oltatlan tanárok mellett, és akkor is, amikor nemrég egy székelyföldi faluban tüntetést szerveztek a jelenléti oktatás mellett, az iskolai személyzet hatvanszázalékos beoltottsági arányának – valóban vitatható – feltételül szabása ellen tiltakozva. A közösségi hálón hősként ünnepelték a szenvedélyes szónokot. Úgy tűnik, nagy igény van székely Șoșoacákra (igaz, hogy annak a mély szintnek az eléréséhez még van, mit gyakorolni). A kezdeményező a szeretet szükségességéről, zsarolásról és megkülönböztetésről beszélt... mellé. Merthogy mellébeszélés volt, bármilyen szépen is hangzott. Ha esetleg nem is az volt a szándék, az akcióval csak a járványügyi intézkedésekkel szemben szkeptikus, illetve oltásellenes hangokat erősítette fel.

A tiltakozók nyitott kapukat döngetnek: az oltás ma már mindenki számára elérhető! És egyre inkább látható, hogy ahol kevesen éltek ezzel a lehetőséggel, ott van nagyobb baj. Például Romániában. Úgyhogy a jelenléti oktatáshoz valóban minden feltétel adott volt korábban is, ahogy azt a tüntetés szervezői is hangsúlyozták – csakhogy a legfontosabb feltételt nem akarták elfogadni. Aztán páran mégis kötélnek álltak, és a szóban forgó településen a tanügyisek átoltottsági aránya a múlt héten hatvan százalék fölé emelkedett. Lám, így is lehet!

Egyébként eddig sem értettem a korlátozások ellen háborgókat, különösen vidéken, kisebb településeken: mi ellen lázadoznak, ha nagyrészt úgysem tartják be a szabályokat? Esetleg tessék-lássék módon, amolyan össznépi összekacsintással, hogy hát az egész úgyis marhaság, a hatalom ellenünk irányuló ármánykodása. El kell ismerni, a történelmi tapasztalatok alapján Romániában tényleg nehezen hihető, hogy az ország vezetői bármi jót akarnának nekünk, vagy hogy minket védenének, de most egy világméretű jelenségről van szó, és tőlünk nyugatabbra a többség nagyobb arányban vette komolyan a védekezést és a megelőzést, mint nálunk. Meg is látszik a különbség, ha összehasonlítjuk a hazai és a külföldi kórházak leterheltségét és a halálozási arányokat.

Azért sem értem a háborgást, mert míg egyes nyugati országokban háromszor is teljes lezárás volt, addig nálunk csak az első hullám idején. Nyugaton többször is meg merték ezt tenni a politikusok, akárcsak a zöldigazolvány kötelezővé tételét a munkahelyeken, mert bár utóbbi ellen tömegek vonultak utcára, a vezetők a lakosság elsöprő többségét maguk mellett tudhatták az intézkedések meghozatalakor, ugyanis az emberek nagy része addig már beoltatta magát.

Romániában a politikusok óvatoskodva, mondhatni, gyáván hozzák meg a döntéseket, nem csak ezen a téren. Hangos kisebbségek tüntetéseitől berezelve képesek gyorsan változtatni rendelkezéseiken. Nálunk a hatalom impotens, vagy legalábbis nem teljesít kielégítően. Ékes példája ennek, hogy államfőnk a nyáron örömmel kijelentette, hogy legyőztük a pandémiát. Nyilván azért tudta ezt mondani, mert a hangzatos kijelentések nem kerülnek különösebb erőfeszítésbe. Ahogy egy bölcs mondás tartja: orgazmust színlelni könnyű, erekciót annál nehezebb.