A német sajtó egyöntetűen Orbán bukására játszott. Azzal a nem is nagyon rejtett szándékkal, hogy az adások, illetve sajtópublikációk, melyekből nyilván a magyarországi ellenzék lelkesen mazsolázhat majd, arról győzhetik meg a magyar választóközönséget, hogy Orbán újraválasztása a Nyugatról való leszakadáshoz, a Magyarország, s implicite a magyarok iránt érzett ellenérzések fokozódásához vezet. Minden ember és minden közösség szereti, de legalábbis jó érzéssel könyveli el, hogy mások rokonszenveznek vele. A tartós és intenzív ellenszenv lehangoló, sőt bénító lehet. Adott esetben olyan embereket is elkedvetleníthet, akik egyébként az Orbán-kormány hívének számíthatnának.

Igaz, az efféle manőverek ellentétes hatást is kiválthatnak, hiszen, ha az olvasó az ellenszenvet megalapozatlannak érzi, s azokat az érveket, melyekre a külföldi sajtó alapoz a magyar valóság bizonyos elemeinek eltorzításaként, meghamisításaként vagy egyenesen szemen-szedett hazugságok gyanánt érzékeli, csak a dacot erősítheti. Sőt azokat is a Fidesz oldalára állíthatja, akik nem lennének föltétlenül Fidesz-pártiak. 

A választást megelőző napokban a német tévéadók hamis vagy légből kapott vádak valóságos cunamiját zúdították a Fidesz-kormányra és személy szerint Orbán Viktorra.

Ez a gyakorlat sajnos nem egyedülálló a Nyugat – tárgyilagosnak aposztrofált – sajtójában. Hogy csak egyetlen példát említsek: a múlt század ötvenes éveiben, miután Irán demokratikusan megválasztott miniszterelnöke, Mohammed Moszadek államosította az angol tulajdonú olajvállalatot, az angol és a teljes nyugati sajtó a – hazája érdekeit szem előtt tartó – miniszterelnököt második Hitlernek kiáltotta ki, s miután alapos titkosszolgálati akciókkal megdolgozta az iráni közvéleményt is, az angol MI6 és az amerikai CIA egy Ajax-hadműveletre alapozott államcsínnyel megdöntötte Moszadek hatalmát. S nyugati bábot ültetett a helyébe.

Moszadek meggyőződéses demokrata volt. Svájcban végezte az egyetemeit, Neuchâtelben doktorált. Országát – annak kulturális sajátosságait megőrizve – nyugati típusú demokráciává igyekezett átalakítani. Ehhez azonban vissza kellett szolgáltatnia Iránnak legjelentősebb gazdasági erőforrásait, az olajkutakat. Amit a Nyugat nyilván nem volt hajlandó elfogadni…

Az angol–amerikai bábkormány rövidesen megbukott. Az az iszlám forradalom döntötte meg, mely Irán vallási vezetőjét, Khomeini ajatollahot tette az ország szimbolikusan első emberévé. Irán azóta is a Közel-Kelet egyik legautoritáriusabb állama. Mi sem jellemző rá, minthogy Moszadeket 1967-es haláláig, azaz jó másfél évtizeden át maga is ugyanabban a házi őrizetben tartotta, melyet még legfőbb ellensége, az angol–amerikai koalíció rendelt el ellene.

A nyugati média Orbánt is gyakran emlegeti diktátorként (sőt a második Hitler megnevezés hellyel-közzel neki is „kijár”). Márki-Zay Péter nyomán, aki Orbánt az orosz–ukrán konfliktus személyes kirobbantójává is kinevezte már. Orbán a Die Welt Putin oder Europa – Was in Ungarn auf den Spiel steht, azaz Puyin vagy Európa – Ami Magyarországon kockán forog című, Philipp Fritz által jegyzett cikkében is „Ukrajna ellensége” gyanánt szerepel. „A kelet-európai táborban – írja Fritz – Orbán az egyetlen miniszterelnök, aki választási kampányában a Kijev-ellenes retorikára alapoz – s ezzel talán meg is nyerheti a választásokat.”

A megnevezés természetesen Zelenszkijtől származik, hiszen Magyarország (főként külügyminisztere révén) Ukrajna nemzetiségi politikáját (egyébként a legnagyobb kisebbség, az orosz említése nélkül) több rendben is kifogásolta. Arról a cikkben egyetlen szó sem esik, hogy melyek Orbán Kijev-ellenes érvei, illetve érzelmei, ahogyan arról sem, hogy Magyarország az, mely népességarányosan a legtöbb ukrajnai menekültnek nyújt menedéket és korántsem csak a kárpátaljai magyaroknak. Fritz is úgy véli, hogy a legtöbb sajtóorgánum Orbán mögött áll. (Mintha Amerikában csekély kivétellel nem minden sajtóorgánum a demokraták mögött állott volna… Mellesleg épp Magyarországgal ellentétben!) Így aztán „joggal” hivatkozhat az OSCE nem kevésbé elfogult jelentésére, miszerint Magyarországon a választások szabadok, de nem méltányosak („frei, aber nicht fair).

De idézhetnék számlálhatatlan más forrást is. A német Phoenix Tévé Das System Orbán című, főműsoridőben sugárzott adásában Alföldi Róbertnek, a Nemzeti Színház volt igazgatójának egyik legújabb rendezésére hivatkozva minket, romániai magyarokat is kijátszott a magyar hatalom ellen, hiszen azt állította, hogy – miközben az Orbán-kormány a romániai magyar kisebbség jogainak érvényesítését követeli – ez a kisebbség saját kisebbségét, a melegekét (mely a nacionalizmusra alapozott nyelvi-kulturálissal szemben a szó tulajdonképpeni értelmében vett kisebbség) maga is lábbal tiporja.

A 3sat német–osztrák–svájci tévéadó szintén főműsoridőben sugárzott, csaknem kétórás adása sem maradt adós az obligát („européer) hamisítások sorakoztatásával, igaz, ők a Gyurcsány-korszakról „sincsenek jobb véleménnyel”, mint az Orbán-korszakról, így aztán Kálomista Gábor Elk*rtuk című filmjéből is felvillantottak egy valóban beszédes jelenetet, s szót adtak ar. Gerhard Papkenek, a (még NSZK-ban létesült) Német–Magyar Társaság elnökének is, aki az alaptalan vádakat sorra cáfolja vagy megkérdőjelezi. Szavai azonban elvesztek a szinte már képernyőre tapasztott – Orbán ellen tiltakozó – nyitott vagy részben fityiszre formázott tenyerek rengetegében.

A „rengeteg” jelzőben nincs semmi túlzás. Jószerével a kétórás adás minden jelenete: a pride-on részvevők vallomásaitól, a „gleichschaltolt” színi egyetemet elhagyott diákok panaszaitól, a sajtószabadság „korlátozását” felhánytorgató újságírókig (pl. a Telex többször is megszólaló főszerkesztő-helyetteséig) az Orbán-kormányt nyílt tenyerekkel elutasító képernyőszekvenciákba torkollik. A Fidesz részéről csupán a fifikásan filmezett és jól érzékelhetően hozzáértő snittekkel „formázott” szövegű kormányszóvivő jelenik meg a képernyőn. De az ő jelenléte (Papke elnök szavaitól eltérően, akinek szövegével a szerkesztők sem tehettek éppen azt, amit akartak), az összképen alig változtatott. A műsor címe Gegenwind von V. Orbán (azaz Orbán V. ellenszélben).

S az a nyilvánvaló célzata, hogy maga is részévé váljon ennek a V. Orbánt „rövidesen elsöprő” ellenszélnek…

A végeredmény: az állítólagos ellenszél végül is az ellenzéket söpörte el. Szánalmasan.

(Nyitókép forrása: welt.de)