Ami az orosz–ukrán háború nyomán kialakult nyugati közhangulatot illeti, az nagyon erősen hasonlít a hidegháború korszakát bevezető amerikai kommunista-ellenes boszorkányüldözések hangulatához, az úgynevezett „mccarthyzmushoz”.

A kiindulópont a sztálini atombomba előállítása volt, mely a Szovjetuniót egy csapásra az Amerikai Egyesült Államok egyenrangú katonai ellenfelévé tette. Az amerikaiak, akik voltaképpen a németek által kezdeményezett atomprogramnak köszönhették atombombájukat (nagyrészt a fasizmus elől Nyugatra, majd Amerikába menekült élvonalbeli atomfizikusok közreműködésének eredményeként), azt feltételezték, hogy a szükséges technológiát amerikai orosz kémek juttatták el Sztálinnak. A boszorkányüldözések nyomán nemcsak a sokak által máig koncepciós per áldozatává vált Rosenberg házaspárt végezték ki, nemcsak az ellenzék számos tagját hurcolták meg, de értelmiségiek, művészek egész sorát is feketelistára helyezték.

A kampány főként az akkor már szocialistának számító kelet-európai államokból vagy pusztán ottani ősöktől származó amerikai állampolgárokat érintette. Ők mindannyian kommunistagyanúsnak vagy egyenesen kommunistának minősültek. Ha valaki alkotmányos jogára hivatkozva nem volt hajlandó megjelenni vagy esküt tenni a szenátus Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottsága előtt, hogy nem tagja a Kommunista Pártnak, automatikusan elveszítette egzisztenciáját.

Manapság is gyakorta hallani arról, hogy a nyugati államok csak azért függesztik fel orosz állampolgárok nyugati bankszámláit, vagy kobozzák el anyagi javait, mert oroszok. De arról is gyakorta hallani, hogy egyszerű járókelők pusztán orosz rendszámú gépkocsik tulajdonosait alázzák meg vagy bántalmazzák.

Az orosz sportolókat kitiltják a nemzetközi versenyekről, orosz művészek politikai beállítottságuktól függetlenül nem jelenhetnek meg a nyilvánosság előtt. Sőt az orosz kultúra legjelentősebb, esetleg évszázadokkal korábban elhunyt képviselői, képzőművészek, zeneszerzők, írók és költők is feketelistára kerülnek.

Még minálunk is van ilyen feketelista. A hírek szerint én is gyakran szerepelek az erdélyi újságírók úgynevezett „szégyentábláján”. Minden esetben elismétlem ugyan, hogy Putyin háborúja súlyosan sérti a nemzetközi jogot, és az, amit Ukrajna bombázásával művelt, tényleg megbocsáthatatlan bűn. Igaz, azt is mindig hozzáteszem, hogy ezt a háborút végső fokon az ukránok provokálták ki, de legalábbis teremtettek rá ürügyet. Az ukrajnai kisebbségek (számarányukból fakadóan főként az oroszok) jogainak lábbal tiprása, az ellenük irányzott katonai fellépés, a Majdan utáni hatalomnak az ukrajnai szélsőjobbal, sőt az önmagukat nyíltan náciknak valló gárdistákkal való összefonódására való hivatkozás nélkül Putyin aligha indíthatta volna el a háborút.

A Nyugat – emberi jogok nevében foganatosított – akcióinak ismeretében azonban Putyin joggal számíthatott arra, hogy mivel annak lapjaiban – a New York Times-tól a svájci Neue Zürcher Zeitungig vagy a Welt am Sonntagig – az Azov-gárda fáklyás felvonulásairól, halállistáiról, fenyegető retorikájáról is számos esetben olvashattunk (igaz, újabban már mentségeket is találnak számukra), az ő „speciális katonai akciója” is éppoly bocsánatos bűnnek számít majd, mint Koszovónak – az ENSZ Biztonsági Tanácsa, tehát az oroszok által is jóhagyott – legális akcióját követő Szerbiából való illegális kiszakadása, vagy Amerika iraki bombázásai, főként a mosszuli, mely ugyanúgy a földdel tette egyenlővé a várost, mint az orosz bombázások Mariupolt.

A helyzet tehát nem annyira egyértelmű, mint ahogyan azt a nyugati sajtó beállítja, de aki nem foglal egyértelműen állást az egyik vagy a másik háborúzó fél mellett vagy ellen, az nagyjából ugyanúgy járhat, mint a köztudottan súlyos alkoholista McCarthy áldozatai. Kiátkozzák vagy befeketítik.

S a jelek szerint ezt gyakorlatilag ma is bárkivel megtehetik.

A legújabb hír arról szól, hogy a Német Szociáldemokrata Párt kizárja tagjai sorából Gerhard Schrödert, aki 1998 és 2005 között, tehát két cikluson át Németország kancellári tisztségét is betöltötte. Nem volt tehát akárki. A világ harmadik legnagyobb gazdaságának demokratikusan megválasztott első embere. Jórészt neki volt köszönhető, hogy Angela Merkel olyan állapotban vehette át Németországot, amilyenben vette. (Egyébként ellene, mármint Angela ellen is vannak panaszok, az orosz–ukrán háború ügyében ő is túlságosan csendes). Schmidtet sem csupán a pártból zárták ki, de a német kancellároknak kijáró mindenféle juttatástól is eltiltották. Felszámolták személyes irodáját (bár ez minden kancellárnak haláláig kijár), s megfosztották munkatársaitól.

A bűn, amit Németország és a Nyugat ellen elkövetett, annyi volt, hogy nem ítélte el egyértelműen és félreérthetetlenül Puytint, és nem szakította meg véglegesen az orosz elnökhöz fűződő – sok éves és barátinak tekintett – kapcsolatát.

Újabban az is bűnének számít, hogy ő volt az, aki – a Nord-Stream AG konzorcium felügyelő bizottságának elnökeként – fölépítette az 51 százalékban orosz tulajdonú, magyar nevén Északi Áramlat elnevezésű kőolajvezetéket, mely egész Európa földgázellátását ideális műszaki feltételek közt biztosíthatta volna.

Schröder egyebekben is következetes ember. Kancellárként sem helyeselte a nyugati rakétatelepítéseket, elutasította a NATO hadseregének a NATO határain túli szerbiai, azaz „szaknyelven” out of area-jellegű bevetését, ahogyan Koszovó függetlenségét is. Az iraki háborút is kezdettől elutasította.

S feltehetően neki is gondot okozhatott, hogy ha Koszovónak „volt joga” népszavazással kiválni Szerbiából, a Krím-félszigetnek – ugyanilyen alapon – miért ne lenne? (Nézetem szerint egyiknek sem volt. Az adott államokat kellett volna arra kényszeríteni, hogy kisebbségeiknek olyan jogokat biztosítsanak, hogy otthon érezzék magukat azokban az államokban, melyekbe a sors sodorta őket, vagy amelyekbe az idők során bevándoroltak. De ez már más kérdés…)

Sajnos minden jel arra vall, hogy a mai – alapvető emberi jogokra alapozott – Nyugaton eleddig az egyik legalapvetőbb demokratikus normának tekintett lelkiismereti szabadság, azaz annak joga, hogy az egyén a manipulált közvélemény diktátumaival vagy a politika által képviselt véleményterrorral szemben is kitartson meggyőződései, azaz lelkiismerete mellett, egyszerűen megszűnt.

Mind közelebb kerülünk a McCarthy-korszakhoz. Persze van tovább is: kommunizmus és fasizmus. A középkort nem említem, mert az az utóbbiakhoz képest – mindennek ellenére – még mindig a lelkiismereti szabadság paradicsoma volt.

Akkortájt az emberek még valóban hittek ebben-abban…

(Borítóképen: a mccarthyzmus ábrázolása az i.ytimg.com-on)