A látszat forgatókönyve

Van az a pillanat, amikor a tények még nem állnak rendelkezésre, a politikai magyarázat viszont már készen van. A politikusok nem szeretnek várni, főleg akkor nem, ha egy esemény értelmezéséből politikai hasznot is húzhatnak.

A krakkói merénylet után még javában zajlott a nyomozás, amikor Marcin Kierwiński lengyel belügyminiszter már arról beszélt, hogy az elkövető minden jel szerint szélsőjobboldali ideológiák megszállottja volt. Kilenc ártatlan ember halt meg. Egy ilyen tragédia után természetes, hogy mindenki magyarázatot szeretne. A kérdés csak az, hogy a magyarázat mennyire előzi meg a bizonyítékokat.

A miniszter kijelentése nem maradt visszhang nélkül. Mariusz Błaszczak, az ellenzéki Jog és Igazságosság politikusa azt kérdezte, a szolgálatok információjáról vagy politikai rágalomról van-e szó. Közben az elkövetőnek tulajdonított Facebook-bejegyzések is terjedni kezdtek, amelyek egészen más ideológiai irányultságra utaltak. Szivárványos zászlók, keresztényellenes megjegyzések, baloldali szimpátiák. Hamar megszületett az ellenkező előjelű történet is, az első döbbenet után tehát a politikai ellenlábasok is megpróbáltak tőkét kovácsolni a tragédiából. Aztán a profilok hozzáférhetetlenné váltak, újabb találgatásoknak adva táptalajt.

Hogy mindebből mi igaz, és milyen motiváció állt a támadás mögött, azt a nyomozásnak kell tisztáznia. A történet azonban már régen túlnőtt a bűnügyön, politikai értelmezések és ellenértelmezések versengenek a közönség figyelméért.

Erről jutott eszembe a Netflix A diplomata című sorozata. Aki látta, tudja, hogy a politikai kulisszák mögött nem feltétlenül az történik, amit a kamerák előtt látunk. A nyilatkozatok mögött szándékok húzódnak, az információkat pedig nem mindig azért adagolják, hogy a közönség minél többet tudjon meg. Néha éppen az a cél, hogy azt gondolja, amit a nyilatkozat megfogalmazója szeretne.

A sorozat egyik tanulsága, hogy a politikai kommunikáció nem csupán a valóság közvetítése, hanem annak alakítása is. Egy jól időzített mondat, egy elhallgatott részlet vagy egy ügyesen megválasztott jelző egészen más megvilágításba helyezheti ugyanazt az eseményt. A nyilvános megszólalásoknak tehát nemcsak tájékoztató, hanem taktikai szerepük is van.

Persze nem kell minden politikusi nyilatkozat mögött titkos forgatókönyvet, minden elhallgatás mögött összeesküvést keresni. A politika azonban érdekekről és hatalmi játszmákról is szól, nem csupán a választók tájékoztatásáról. Ami elhangzik a sajtótájékoztatón, nem feltétlenül azonos azzal, ami a zárt ajtók mögött történik, és ami eljut hozzánk, az sem biztos, hogy a teljes történet.

A történet másik érdekes szereplője a média. A lengyel belügyminiszter nyilatkozata után a nemzetközi sajtó egy része szinte azonnal átvette a szélsőjobboldali motivációra vonatkozó értelmezést. A „far-right” jelző hamar a címekbe is bekerült, így sok olvasó már eleve ebben a politikai keretben találkozott a tragédiával. A szerkesztőségek hivatkozhattak a miniszter szavaira, csakhogy az olvasók többsége nem a cikk apró betűs részét viszi magával, hanem a címet.

Mindez nem független attól az európai politikai környezettől sem, amelyben a tragédia történt. Az illegális migráció körüli viták, az Oroszország elleni szankciók gazdasági következményei, Ukrajna támogatásának pénzügyi terhei és az ezekkel kapcsolatos elégedetlenség több országban is erősítette a hivatalban lévő politikai erőkkel szembeni kritikát, és lendületet adott különböző jobboldali mozgalmaknak.

Ebben a feszült közegben egy szélsőjobboldali indítékkal magyarázott tömeggyilkosság különösen alkalmas lehet egy már létező politikai narratíva megerősítésére. Ehhez nem kell központi forgatókönyvet feltételezni. Egy tragédia értelmezése soha nem légüres térben történik, a politikusok és a médiumok pedig a saját szempontjaik szerint közelítenek hozzá.

Talán ezért érdemes néha úgy figyelni a politikát, mint egy jól megírt politikai thrillert. Csakhogy a sorozat végén rendszerint kiderül, ki kit csapott be, ki kivel játszott össze, és mi volt a valódi motiváció. A való életben gyakran már a következő epizód kezdődik, miközben az előzőnek még a forgatókönyvét sem ismerjük.

És ha már a politikai thrillereknél tartunk, nem kell feltétlenül a Netflix kínálatában keresgélnünk, ha izgalmakra vágyunk. Elég körülnézni a világban. A Hormuzi-szoros körüli geopolitikai sakkjátszma, az orosz–ukrán háború egymásnak feszülő narratívái, az európai tüntetéshullámok, a romániai kormányválságok és politikai alkudozások mind olyan történetek, amelyekben a nyilvánosság elé kerülő magyarázatok mögött egy kevésbé látható valóság is húzódik. Ki mit akar elérni, kinek az érdeke egy konfliktus elhúzódása vagy lezárása, mi hangzik el a kamerák előtt, és mi marad a tárgyalóasztal alatt? Ezekre ritkán kapunk azonnali választ.

És persze a magyar politikai életet sem kell félteni, ha látványos jelenetekről és drámai fordulatokról van szó. A „rendszerváltást” követő „szeretetáradást” ígérő politikai történet időnként inkább emlékeztet egy szenzációhajhász reality show-ra, ahol a szereplők nem is annyira egymással, mint inkább a kameráknak játszanak. A néző pedig próbálja eldönteni, hogy politikai programot, stratégiai kommunikációt vagy éppen a következő epizód előzetesét látja.

A valóságban ugyanis ritkán gördül le a függöny, mielőtt elkezdődne a következő felvonás.

(Nyitókép forrása: enligto.se)

16/9 vagy 1920x1080
CSAK SAJÁT

Kapcsolódók

Kimaradt?