Melyik az az autonómiaforma, amelyik a kisebbségekre vonatkozik, mégsem kap szívrohamot tőle mindegyik román politikus? Ez a kérdés a tizenhat éve várt kisebbségi törvény tervezetének újbóli emlegetése kapcsán jutott eszembe. A válasz: a kulturális autonómia, amelyet az említett jogszabály szabályozna.

Egykori fősodorbeli román politikusok merték szájukra venni és „támogatni” vagy „szorgalmazni” a kulturális autonómia létrehozását, mint például Traian Băsescu államelnök 2009-ben, az RMDSZ kongresszusán. De előtte Călin Popescu-Tăriceanu miniszterelnök is már-már meghatóan fogalmazott újságíróknak a törvénytervezet kapcsán. Azt mondta, miért ne kaphatna jogi keretet egy realitás. Értsd: a realitás az, hogy az országban a románokon kívül élnek más nemzetiségek is, használva az anyanyelvüket és élve a saját közösségi életüket. Ehhez biztosítanának jogi keretet a kisebbségi törvénnyel. Egyes elemei ugyan léteznek itt-ott, például a közigazgatási és az oktatási törvényben, de egyetlen jogszabályba kellene foglalni őket, szilárdabb formába öntve.

Szóval, ha nem területi autonómiáról van szó, román politikusaink néha nagyon européer stílusban tudnak fogalmazni, olyannyira, hogy nemcsak a külföldi kollégáikat bűvölik el ezzel, hanem a naivabb romániai magyar tévénézőben is feltámadhat a remény egy pillanatra. De csak egy pillanatra, mert sajnos, mint tudjuk, amikor a megvalósításról van szó, akkor – ahogyan felénk, Székelyföldön mondják – jönnek a kanyarfúróval. (Tudják, az a szerszám, amelyik görbe, hogy a kanyarban is fúrni lehessen vele. És aki azzal jön, az magyarázkodik, kifogásol vagy valamilyen módon megpróbál átverni.) Azaz mindig találnak okot rá, hogy épp miért nem időszerű a kisebbségi törvény elfogadása.

Azt se feledjük, hogy erős a szándék a kulturális autonómia kiherélésére, román politikusok ugyanis a korábbi viták során csak konzultatív szerepet szántak volna a nemzeti kisebbségek tanácsának, holott az autonómia önálló döntési jogot, sőt: hatalommegosztást jelent bizonyos kérdésekben, éspedig azt, hogy az érintett közösségek, ha nem értenek egyet a többségi döntéssel, élhetnek a vétó jogával.

A helyzet jelenleg az, hogy már érdemi vita sincs a jogszabály tervezetéről, csak időnként előveszik. Mégis, miért fontos, hogy erre állandóan emlékeztessünk és kitartsunk mellette? Ezt mintha nem lehetne elégszer elmagyarázni, magyaroknak sem, mert tapasztalatom szerint sokan nem értik, vagy alábecsülik a jelentőségét. Ahogyan Kalmár Ferenc, Magyarország szomszédságpolitikájának fejlesztéséért felelős miniszteri biztos fogalmazott egy interjúban: kollektív jogok nélkül az integráció asszimilációt jelent. Tehát hiába mondta büszkén egy ismerősöm, hogy ő a gyermekeit magyarul iskoláztatja autonómia nélkül is, mert ha nincs az anyanyelvű oktatás mögött egy érdekérvényesítő erejű intézményi háttér, akkor idővel sokkal kisebb esélye lehet erre.

Nem mondok újat azzal a megállapítással sem, hogy a magyarság a különféle autonómiatervezeteivel állandóan betonfalba ütközik. Ezt a falat a mélyállamnak nevezett képződmény építette és védi, határozottan jelezve, hogy meddig mehetünk el. Ugyanakkor – megint a kanyarfúró! – alkalmanként bírósági döntésekkel (lásd a szimbólumhasználatot) vagy intézményi autonómiára (!) hivatkozva (lásd a marosvásárhelyi orvosi egyetem magyar kara létrehozásának ügyét) akadályozza a meglévő törvények alkalmazását.

Az eddigi tapasztalatok alapján tehát minden okunk megvan arra, hogy szkeptikusak legyünk az ismét terítékre kerülő kisebbségi törvény elfogadását illetően. Van azonban egy másik identitásvédő eszközünk: a kettős állampolgárság. Bár a magyarországi könnyített honosítás lehetővé tétele után megfogalmazódtak olyan aggályok, hogy az hosszú távon mennyire szolgálja a szülőföldön maradást, mégis, a magyarországi támogatási programokkal együtt, ugyancsak az identitás megőrzését segítheti. Így „pótlódott” – egyelőre – a kulturális autonómia.

Valamit cselekedni kellett várakozás helyett, hiszen több mint száz éve hiába várjuk jogaink kiteljesedését. Nem várhattunk tovább. Most már csak az a kérdés, hogyan tudunk élni a két állampolgárság adta lehetőségekkel, érvényesítve mindkét irányban a (már elcsépelten hangzó, de fontos) szülőföldön maradáshoz fűződő érdekeinket.

(Címlapkép forrása: Léphaft Pál rajza)