Az eddigieknél karcsúbb programfüzet és a valamivel rövidebb tűzijáték – íme a 2018-as városnapok legeklatánsabb jegyei, amelyek arra utalnak, hogy az esztendő nem vonul be az önkormányzati krónikák aranykönyvébe vagy legalább vastag betűs fejezetébe. A jelenség nem meglepő, hiszen a kormányzat fiskális hókuszpókusza már januárban előrevetítette a helyi büdzsék időnként érzékeny zsugorodását, de ez az ünneplő polgárt aligha érdekli, ha a zamatos miccs vagy csülök utóízére ráérősen rátelepszik a frissen csapolt sörhab.

Most épp Sepsiszentgyörgy a helyszín, de mondhatnék Piatra Neamţot, Tulceát, s hogy kerek legyen a mondat, akár Drobeta-Turnu Severint is.   A lokális érzület mindenütt fellelhető, s az azt meglovagló elöljárók reflexszerű kényszere, melybe csak nagynéha csempészi bele magát a szomszédos várossal való konkurencia ösztönző-ötletgeneráló impulzusa.

Ha pragmatikusan, sőt kissé tudálékosan közelítünk a közönséghez, látni véljük, hogy heterogén halmaz: az etnikai sokféleségen túl másként is jól kivehetően tagolódik; a mindig aktív szinte bérletet váltó alapsokadalomhoz az épp ekkor hazaérkező elszármazottak társulnak; a perifériák lakói, akik csak akkor jönnek a központba, ha épp intézni valójuk van, és persze a környékről ilyenkor rendszerint belátogatók töltik fel az ünneplő, ide-oda hullámzó forgatagot.

Idővel a városnapok ráhangolódtak erre a vegyes közönségre, kis túlzással mintha az intézményesülés egyben az ünneplés kultúrájának kialakulását is magában hordozná esélyként. Így lehet múzeumkertbe etno és dzsessz, közösségi színpadra néptánc, ifjúsági udvarba dj-versenyt „honosítani”, a mindenkori főszínpad menüje és szerepe ugyan súlypontos része a programnak, de korántsem az egyetlen fókusz: a többpólusú rendezvénysorozat szimultaneitásában kölcsönöz sajátos dinamikát a helységnek; az egyébként már a városképbe amúgy is beszivárgó utcazenészek látványa (hallványa) ugyanúgy szerves része a napi kínálatnak, mint az esti nagykoncertekre való rákészülődés. És ugyanúgy helyénvaló, ha a cirkuszi bóvleráj inkább a peremen tombol, mint ahogyan érthetetlen, mitől szorulnak ki immár évek óta a könyvművesek a klasszikusan nagy érdeklődést keltő kézművessorról.

Szeptemberig tart majd a most elstartolt sorozat, (beleértve a szintén hagyományossá izmosodó-avuló falu- és községnapokat), melynek egyik nem elhanyagolható hozadéka a testvértelepülési kapcsolatok ápolása (borban, pálinkában való pácolása). Mint ahogyan a személyre szabott következményekkel is számolni kell ilyenkor: megcsapolt családi költségvetés, egy kiadósabb koncertélmény, a vásárfia hamarjában fakuló varázsa, másnap a meggyötört zöldövezet melankóliája és a remény, igen, a bizakodás, hogy jövőre ugyanitt, talán növekvő otthonosság-érzettel.