Herkulesfürdő alighanem a legszemléletesebb példája annak, mit rontottunk el az elmúlt száz évben. Mert ha idén mindkét oldal az elmúlt száz évben tett szépségét, jóságát pozitívumait próbálja velünk megetetni, azért legyek én ismét a „panaszkodó”, és hozakodjak elő azzal, ami egyáltalán nem szép és dicséretes, mert sajnos, fáj, vagy sem, ebből több van. Herkulesfürdő pedig etalonja annak, hogy mi történt kulturális és műemlékvédelmi örökségünkkel 1918 után. De hogy ne kiáltson ki a kedves olvasó már az elején a posztmodern kor Catójának: lesz a végén azért egy kis pozitív kicsengése is ennek a szösszenetnek.

Herkulesfürdőt 2009-ben látogattam meg egy egyetemi kirándulás alkalmával. A Kolozsvári Magyar Történészhallgatók Egyesületének alighanem legnagyobb szabású erdélyi túrájának részeként, néhány órát sikerült eltöltenem a városban, amelyről ugyebár alig tanulunk valamit az iskolában, de még a történelem szakon sem. Néhány kósza hírből, nagyszülők régi képeslapjairól és a 70-es évek nyári történeteinek felelevenítőitől tudtam jómagam is valamit a „meseszép” Herkulesfürdőről, a „fürdők királynőjéről”. Herkulesfürdő legendája, hírneve élő örökség még ma is. Átjárja a környezetet amikor ott vagy – emlékezettörténete (Gedächtnisgeschischte, Mnemohistory) van, amelyet még a miccshús-szag és a Manele mögött is megérez a városba tévedt látogató. Ám a képeslapokról és nagyszülők meséiből ismert „gyönyörű” fürdőközpont illúziója azonnal eloszlik, amikor a mai látogató a városba lép: a Habrsburg Birodalom majd az Osztrák–Magyar Monarchia impozáns, eklektikus épületei, gyönyörű kovácsolt-vas kerítései, a fürdők kecses kis tornyai és omladozó pilasztereinek ősi istenképei legfeljebb a száz évvel ezelőtti korszak gyászruhájaként szolgálnak. Az ezek alatt és mögött meghúzódó, mohával borított és szinte láthatatlan római fürdők emlékei, ritka szép feliratai, egykor a Dunai provinciák (értsd: a római „közép-kelet Európa”) egyik legimpozánsabb fürdői némán hallgatnak abban az országban, amely egyedüliként a világon viseli már nevében is a római múltat. Románia – a rómaiak, rómaiság öröksége – az elmúlt száz évben elérte azt – ötvenévnyi szörnyű diktatúrának is köszönhetően –, hogy római örökségét Herkulesfürdőn és nem csak, tönkretegye. Egy olyan római fürdőnek omladoznak ott utolsó nyomai, amelyhez hasonlót csak az angliai Bath-ben (Aquae Sulis) találunk. Ellentétben azonban velünk, az angoloknak sikerült az egykori római fürdőhelyiségből egy évi fél milliárd (!) eurót hozó turistavárost létrehozni. Az egykori római fürdőkre a XIX. század végén ráépült új fürdő-központokban azonban nem csak az angoloknak sikerült turistacsalogató kistelepülést varázsolni a XXI. században. Elég itt csak a szomszédos országokban körülnézni, például a horvátországi Varaždinske Toplice (az egykori Aquae Iasae) fürdővárosára. Kiváló példa arra, hogy nem igazán elfogadható érv kulturális és műemlékvédelmi örökségünk tönkretételét a fél évszázados diktatúrára varrni. Ne feledjük: a rendszerváltás óta már több mint egy negyed évszázad eltelt, vagyis a diktatúrában töltött idő fele. Nekünk ennyi sem volt elég, hogy azt, amit a rómaiak és az Osztrák–Magyar Monarchia – régiónk két valaha volt legsikeresebb birodalma – reánk hagyott, megőrizzük és revitalizáljuk. Pedig Bath és Varaždinske Toplice példája csak kettő a több száz sikeres példából amelyet egy magamfajta történész kapásból fel tudna – vagy fel kellene – sorolnia, és XXI. századi politikusaink, üzletembereink és honatyáink orra elé dörzsölnie nagy elánnal és makacssággal. Az, hogy Herkulesfürdő így néz ki 2018-ban, mindannyiunk hibája. Politikai elitünké, a műemlékvédelemre fittyet hányó üzletembereinké és a nagy társadalomé is, akinek történelmi hiányosságai vagy kulturális örökség iránti érdeklődésének apátiájából fakadóan nem érzi még ma sem sajátjának a római és (vagy) dualizmus-kori örökségünket. Politikai elitünk és történészeink egy része ahelyett, hogy ezen változtasson, idén is ideológiai háborút folytat: „magyar” és „román” száz évről beszél. Miközben ez a száz év pontosan a román–magyar (na és szász, zsidó, örmény meg ezernyi más) ember együttéléséről szólt, akik valamilyen furcsa oknál fogva, elfeledték Herkulesfürdőt, Románia egyik turistaparadicsomát és kulturális kincsét.

Szerencsére, heves felháborodásomban nem vagyok egyedül. Az én generációm egy része – igen, ez generációs kérdés már – szerencsére a Nyugat felé fordul és ott találja meg a követendő példát. Ilyen az a hét építészhallgatóból és építészből verbuválódott fiatal csapat is, akik létrehozták a Herculane Projektet. Egytől egyig 25 év alatti fiatalok, akiknek ugyanúgy fáj Herkulesfürdő műemlékeinek elvesztése, mint nekem. Az öt éve együttműködő csapat 2017-ben indította el első projektjét, melynek célja, hogy Herkulesfürdő egyik legnagyobb fürdőkomplexumát, a Neptun fürdőt rehabilitálja. A csapat jelenleg a városi tanáccsal (az épület és a fürdő tulajdonosával) és az azt körülvevő, sajnos magánszemélyek tulajdonában lévő telek tulajdonosaival tárgyal, hogy elkezdhessék munkájukat. Erről és az ehhez szükséges anyagi forrásokról, támogatásról Facebook oldalukon adnak állandó, átlátható és világos tájékoztatást.

Reméljük, hogy a csapat – melyhez örömmel csatlakoztam, mint történész-tanácsadó – sikeresen fogja munkáját folytatni, és sikerül az elmúlt száz év mulasztásait valamelyest helyrehozni.