Mottópótló: „Vajon az oly régóta tartó béke tehet arról, hogy a politikusok új nemzedéke minden jel szerint azt hiszi, elérkezett a történelem vége, azt hiszi, erőszakkal meg lehet tiltani mindent, ami mozgással járna? Vagy a mások háborúinak térbeli messzesége a háborítatlan nyugalomban élőknél tapasztalat-szegénységhez vezetett, ahogyan mások a vérszegénységtől szenvednek. Az emberiség által minden korban hőn áhított béke, ami a világnak oly kevés helyén valósult meg, végül odajut, hogy most ne osszák meg a menedékkérőkkel, hanem agresszívan védelmezzék, ami már-már maga is háborúként fest?”

Némileg kivételezett helyzetből figyeltem a nyolcadika történéseit, e derűs áprilisi vasárnapét: nem lévén kettős állampolgár, Budapesttől mintegy 730 kilométerre – pihenő szabadságomat töltve – szinte már páholyból követtem hézagosan a szavazás dinamikáját. Merő véletlen vagy csak a sors éppen soron levő iróniája (írhattam volna sorost is, de ez a hangsor már kifogyott a készletből), hogy közben a karácsonyra kapott egyik ajándékkönyvet olvastam: Jenny Erpenbeck megy, ment, elment című opuszát (Park Könyvkiadó, 2017), melyből a cikk felütését kölcsönöztem. De idézhetnék még belőle, például ezt a passzust: „A határokon a dolgok néha az ellentétükbe fordulnak át […] A rászorultság elforgatja és eltorzítja azt a keveset is, ami egyszerű lehetne. A méltóság megőrzése a menekültek számára nap mint nap újra kezdődő erőfeszítés, ami lefekvésig tart.”

Nos, ha az elmaradt/halasztott olvasmányt be tudtam pótolni, korántsem szándékom behozni a lemaradást úgymond szakmailag; a sajtóbeliek, elemzők – sőt a politikusok is – már leköröztek, és érdemben nehéz lenne hozzátenni a lejtő pályához, az aggályos törvényhez, a (közszolgálati elánnal is) létrehozott médiafölényhez, az NVI szervereinek viselkedéséhez meg végképp nem tudok mit fűzni, mint ahogyan a számok utólag kiderülő rakoncátlankodását sem áll módomban továbbgondolni…

Ugrom tehát, avagy pestiesen: passzolom a stéget; nem az eredmény színével és fonákjával bajlódom, a grasszáló kétharmados fölénnyel egyesek szerint, meg a nemzetietlen bajkeverőkkel kettesek szerint (a hármasokat, vagyis a kutyapártiakat most csupa szimpátiából, s mert jómagam is ebbarát lennék, meghagyom e zárójel óvó és árnyas ölelésében). Inkább kicsit előre, enyhén srégen felfelé sandítok: középtávra, ha a terep megengedi. Kárpát-medencei értelemben mármint. Hogy akkor mi legyen a (permanens) kampány salakjával, hogyan lehessen átlépni a szekértáborossá szegmentált tektonikát, a vidék–urbánus affér újabb epizódját, és valami biztatót sugallni. Vagy a megnyugvás előszelébe beleszippantani.

Ha még egyet ugornék másfél-két évtizedes dimenzióban előrébb, akkor az épp kezdő politológus hallgatóknak valamely speckurzusán ott a leghátulsó sorban találom magam, s hallani vélem, amint a terem mélyén valaki folyvást orbánozik. Az előadás ugyanis éppen a mostani magyar pártvezér-miniszterelnökről szól. Szakaszolt életpályáról, a nemzetközi szerepről, közigazgatási reformjairól és szónoki teljesítményeiről egyaránt. Az utóbbi negyedszázad Magyarországának politikatörténetében megkerülhetetlen tétel. Karizmatikus, taktikailag felkészült, meghatározó egyéniség. Igaz, a pályaívben vannak kevésbé dicséretes pillanatok, és nem hiányoznak az (időben-térben távolabbról egymásnak feszülő) ellentmondások. Az előadó mindenek fölött óva int, hogy a korszakot (és a rendszert) sematikusan pusztán az ő nevével fémjelezze bármely dolgozatíró-jelölt. Mert a Fidesz-kurzus ugyan elválaszthatatlan a pártelnöktől, de annál azért több. És egyben kevesebb. A módfelett tehetséges politikus és az államférfi között félúton: ez Orbán státusza a kutatások jelenlegi állása szerint – teszi majd hozzá az előadó. Lesznek statisztikák, makrogazdasági diagramok, mindenféle mutatók és összehasonlításra serkentő számoszlopok, arról, hogy a tárgyalt periódusban a magyar gépipar, technológiaexport, turizmus, agrárium, dzsidipí…

Az előadásból hiányozni fognak az amúgy igen hálás anekdotikus intermezzók, melyekből kettőt, (mert hitelességük szavatolt) hamarjában ideskiccelek, mintegy az egyetemi jegyzet margójára:

1.) A kilencvenes évek legelején megérkeznek Kolozsvárra az akkor még tényleg ifjú Fideszesek. Estére buliközelbe kerülnek, és a srácok nem kéretik magukat. Viktor nem tart velük, inkább a ház előtt leparkolt Trabantot választja. Társai – biztos ami biztos alapon – rázárják a kocsit. Reggel a másnapos-spicces kollégák egy láthatóan enervált Orbánnal találkoznak, aki nem palástolja matinális türelmetlenségét.

2.) Falusi temetés, tehetős gazda házánál, udvaron gyászolók, bent a család a ravatalnál. Az elhunyt bal alkarja mellé csúsztatva a Századvég által kiadott Politikusportrék sorozat Orbán Viktor kötete pihen (szerzője Kéri László, az aktuális kormányfő egykori tanára, megjelenés éve: 1994).

És még lenne ezen kívül hiányérzetem, ha a kurzust befejezvén a hallgatók elhagynák a termet. Sötétben maradt előadóteremben elmélázva, magam ottfeledve. Szerencsére nem zavar a félhomály; egy ideje – mert már bő hatvanas vagyok akkoriban – biztonságosabb elemlámpával járni (síkos járdaperemek, lépcsőházi áramszünet, miegyébb). És megint csak szerencse, hogy szinte az elemlámpás hóborttal együtt rendszeresen zsebre vágott könyvekkel kószálok. Mint ez a mostani is. Valamikor 2018-ban olvastam először. A fénycsóva egyszerre fél oldalt is átfog: „Szóval egy határ egyszer csak láthatóvá válhat[…] egyszer csak megjelenhet egy olyan helyen, ahol sohasem volt. […]Ahol korábban csak valamilyen ház, járda, berlini hétköznap volt, egyszer csak egy határ szökken szárba, burjánzik el, olyan váratlanul, mint egy betegség. […] Valóban feneketlenül mély a köztük lévő árok, és ezért vált ki ilyen heves zavarokat? És vajon fekete és fehér között húzódik? Vagy szegény és gazdag között? Vagy idegen és barát között? Vagy azok között akiknek már nem él az apjuk, és azok között akiknek még él? Vagy göndör hajúak és sima hajúak között? Vagy olyanok között, akik az ételre azt mondják, hogy fufu, és azok között, akik azt mondják, hogy pörkölt? […] Ha ezeket a határokat mind tekintetbe vesszük [... ] akkor az egyik és másik ember közötti különbség nevetségesen kicsi[...] és talán az univerzumnak ezen a szintjén nincs is különbség a két fél között, mert mégiscsak néhány pigmentről van szó abban az anyagban, amit az emberek az adott nyelven bőrnek neveznek, és akkor az a hatalom, amely megmutatkozik egyáltalán nem az univerzum középpontjában kitörni készülő vihar előjele, csak valami abszurd félreértésen alapul, ami az emberiséget kettéválasztja és visszatartja attól, hogy megértse, mennyivel hosszabb egy bolygó lélegzete az egyes emberekéhez képest.”