A Die Welt neves kommentátora, Christina Schröder, aki 2009 és 2013 közt az akkori koalíciós kormány CDU által delegált családi ügyekért felelős minisztere volt, s a nagykoalíció éveiben vedlett vissza újságíróvá, legújabb cikkében a mai Németország, de egyben egész Európa egyik legfontosabb – szisztematikusan elhallgatott – kérdését feszegeti.

Cikkének címe: Az antifa-harcosok AfD-elleni nevetséges pózai. A kívülálló számára a cím két terminusra is értelmezésre szorul. Egyrészt az antifa, mely a nemzetközi politikai terminológiában (természetesen a németben és a magyarban is) az antifasiszta rövidítése. Azokat az általában feketébe öltözött, gyakran álarcot is viselő harcosan baloldali aktivistákat kell értenünk alattuk, akik a nyugati, de mind gyakrabban a kelet-közép európai utcai tüntetéseket is szabályos – rendőrséggel folytatott – utcai harcokká alakítják át. Az antifák leggyakrabban a fasisztának bélyegzett vagy valóban fasisztoid tüntetések környezetében bukkannak fel, s jobb híján a két tábort szétválasztani szándékozó rendőröket támadják meg, gyakorta súlyos sérüléseket okozva, kirakatokat zúzva és gyújtogatva.

Legfőbb ellenségüknek az AfD-t, magyarul az Alternatíva Németországnak elnevezésű pártalakulatot, a német parlament negyedik, ha a CDU-CSU pártszövetséget egyetlen entitásnak tekintjük, harmadik (sőt az SPD fokozódó népszerűségvesztése nyomán talán már a második) legerősebb pártját tekintik. Ezt a pártot azonban a német választók egy jelentős része juttatta be a parlamentbe, és bár sokan szélsőségesen jobboldali pártalakulatnak tekintik, többségükben legfeljebb jobboldali radikálisok, de mindenképpen egy olyan demokratikus csoportosulás tagjai, melynek nem célja a demokratikus jogrendszer megdöntése. Szándék szerint pusztán a radikálisan balra tolódott német politikai erőtér valamiféle kiegyensúlyozására törekszenek. Teszik ezt néha valóban bevándorlásellenes, sőt hellyel-közzel xenofób jelszavakkal. De a baloldalt sohasem is próbálták en bloc kiszorítani a politikai küzdelmekből.

Christina Schröder következésként nem pusztán az antifák erőszakos (a német szélsőjobb fasisztoid akcióihoz, a migránsszállások felgyújtásához és egyebekhez hasonlatos) akcióit kárhoztatja. Főként az antifák kedvenc szlogenjei ejtik gondolkodóba. Antidemokratikusnak, sőt sérelmesnek találja őket. Ezek ugyanis jobbára így hangzanak: „Harc a jobboldal ellen!”, vagy „Arccal a jobboldalnak!” Azaz az antifák nem a szélsőjobboldal, azaz a markánsan fasisztoid reflexeket működtető rasszista és xenofób csoportok ellen irányulnak, hanem sommásan a jobboldal mint politikai irányzat ellen.

„Amit ezekben a kezdeményezésekben zavarónak érzek, az a hősiesnek aposztrofált attitűd, mellyel az antifa »élharcosok« fellépnek – írja Schröder asszony – Úgy tűnik, valóban bátornak érzik önmagukat. Annak ellenére is, hogy nem sok bátorságra van szükség ahhoz, hogy a mai Németországban valaki a nyilvánosságban a »jobboldal ellen« szálljon síkra.

Voltaképpen mindig arra megy ki a játék, mettől meddig terjedhet a politikai spektrum legálisnak elismert szegmense, melyben az állampolgár a társadalmi vitákban anélkül nyilatkozhat meg, hogy a legalitásból való teljes kirekesztését kockáztatná. Ez a spektrum a mai Németországban jóval szűkebb annál, mint amit a szólásszabadság alkotmányos keretei garantálhatnának.”

A szerző azt is leszögezi, hogy a mai Németországban a politikai diskurzus szélsőbal- és szélsőjobboldali megnyilatkozásait a nyilvánosság erősen eltérő mércékkel méri. Azaz, ami az egyik fél számára megengedettnek számít, az a másik fél számára megengedhetetlen. Ez a tény pedig veszedelmes társadalmi feszültségeket teremt. A hivatalos politika és a társadalmi közérzet kockázatos mértékben eltávolodik egymástól. A választók jelentős része a kiközösítés miatti félelmében vagy a nem mindig tisztességes eszközökkel uralkodóvá tett ideológiai irányzatokhoz való alkalmazkodási kényszer következtében olyan politikai pártokat juttat hatalomra, melyek ideológiájával a lelke mélyén voltaképpen nem is ért egyet.

A veszély abban rejlik, hogy a felhalmozódó feszültségek nagyon könnyen olyan földcsuszamlásokat eredményezhetnek, melyek az egész európai politikai rendszer stabilitását felboríthatják. Azaz ellentétes előjelű, s magát a demokráciát ellenkező irányból fenyegető túlhatalmat eredményezhetnek. (Olaszországban valami nagyon hasonló dolog van kibontakozóban.)

A legnagyobb veszélyt – Schröder szerint – az jelenti, hogy a Bundestag pártjai élesen elzárkóznak az AfD-vel való párbeszédtől, annak ellenére is, hogy ez a párt ugyanolyan demokratikus procedúrák eredményeként került be a parlamentbe, mint ők maguk.

Schröder asszony szerint az sem vehető készpénznek, hogy az AfD által képviselt véleményeknek vagy álláspontoknak mindig és szükségszerűen épp az ellenkezője lenne igaz, illetve helyes. Az AfD időnként túlságosan radikálisnak tűnő állásfoglalásait ezért érdemes lenne alapos tartalmi vitáknak alávetni és nem – valamiféle morális felsőbbrendűségre alapozott pátosszal – visszakézből elutasítani.

„Az AfD esetében az a hangnem igazán veszélyes, ahogyan hívei a német parlamentáris demokráciáról nyilatkoznak” – összegzi a szerzőnő. Ez a tény azonban – tehetjük hozzá – nagyrészt épp abból fakad, ahogyan ez a parlamentáris demokrácia a jobboldali radikalizmus – néha már agresszíven – a szélsőjobbéval azonosított argumentumait fogadja.

Ez az utóbbi az oka annak, hogy az úgynevezett váltógazdálkodás, azaz a demokratikus önkorrekció leglényegesebb parlamenti mechanizmusa Európa-szerte évtizedek óta nem érvényesülhet. A második világháborút követő évtizedekben egész Nyugat-Európában (hogy Kelet-Közép Európáról ne is beszéljünk) gyakorlatilag mindenütt álbaloldali és áljobboldali pártok gyakorolták az uralmat. Ennek az áljobboldaliságnak eklatáns példája Nyugaton Angela Merkel Keresztény Demokrata Pártja, mely politikai doktrínájába a legszélsőségesebb neoliberális eszmék egy jelentős részét is beiktatta. De mindez a szociáldemokrata pártokra is jellemző, azok is a neoliberalizmus puszta fedőszerveivé váltak.

Az „eredmény”: a hagyományos pártalakulatok Európa-szerte hitelüket veszítették. S mivel tartalmatlanokká váltak, mértéktelenül megnövekedett a szélsőbal- és a szélsőjobboldali ideológiák veszélye.

A politikai rendszer mind alkalmatlanabbá válik arra, hogy a szélsőségeket kiegyensúlyozza. A nacionalizmussal, sőt a rasszizmusra hajló szélsőjobbal és az anarchisztikus antikapitalizmussal szemben a parlamenti demokrácia mind fegyvertelenebb. Christina Schröder írása is ennek a veszélynek a felismeréséről tanúskodik. Figyelmeztetését érdemes meghallgatnunk.

Hiszen korántsem babra megy a játék. A mi tájainkon sem.