Van a szimbolikus politizálásnak egy hatalmas hátránya. Frusztrációt okoz, amely átcsap nyelvi agresszivitásba és blokkolja nem csupán a józan gondolkodást, hanem – ami a kisebbségi létben a legfontosabb – az irónia agyi központját is.

Mivel könnyen esünk az önsajnálat, a fölösleges mártírium vállalásának kísértésébe, nem árt némi önmérséklet, csipetnyi önirónia. Nem csupán Tamási Áron székelyei éltek vele a mostaninál nehezebb időkben, hanem az erdélyi szellemi élet nagyjai is. Köztük gróf Bánffy Miklós. Illyés Endre jegyezte fel a történetet, hogy egy magyarországi könyvkiadó végrehajtó bizottsági ülésén a tárgysorozat legfontosabb pontjához értek: hogyan kedveltessék meg az erdélyi írók új sorozatát az anyaországiakkal. A kereskedelmi igazgató előhozakodott ajánlatával: „Adjunk minden sorozatvevőnek díszes ládikában erdélyi földet!"

Bánffy – aki felismerte az ötlet haszontalanságát, ám azt is tudta, hogy az érzékeny témában a közvélekedéssel szembe menni nem érdemes – erre ezt válaszolta: „Jobbat tudok. Erdélyi föld helyett adjunk erdélyi könnyet. Amit az erdélyi anyák sírnak odaát.(...) Közjegyzőket állítunk a síró erdélyi anyák mellé, akik igazolni fogják, hogy az ampullákba forrasztott könny valóban az ő könnyük, és nem itthoni hamisítvány. Nos? Hogy tetszik?"

Hát így tetszik az is, hogy számos magyarországi önkormányzat tűzi ki a székely zászlót, amellyel a magyar politikum igyekszik eladni a székely sorsot, s egyúttal ajánlja is magát a nemzeti féltés letaglózó örvényébe hullt magyaroknak a vészesen közelítő választások ürügyén.

Hol van ma Bánffy Miklós, hol van az ő kijózanító humora? A múlté már! Az viszont máig nem változott, hogy nemzetiségi kérdésben a közvéleménnyel szembe menni kockázatos. Könnyen a nemzetárulók táborába taszítják azokat, akiknek nemcsak a szívük vérzik, a könnyük hull, hanem gondolkodnak is.

Ma olyan időket élünk, amikor nem jövőtervezőkre van figyelünk, hanem múltsiratókra... Noha az ellenkezőjére volna szükség.

Egyetlen ember akadt, aki vállalta ezt a kockázatot az anyaországban: Szehofner József, Tatárszentgyörgy Fideszes-KDNP-s polgármestere. Aki ki merte mondani, hogy elege lett a „nagy megmondókból, az állandó kokárda viselőkből, a székely emberek vendégszeretetét kihasználó, zabálni kijáró naplopókból, a piros-fehér-zöld színek, és a kereszt mögé bújó talpnyaló, hataloméhes nemzeti karrieristákból, a nagy Magyarország térképet autójukra kiragasztó elmebetegekből, akik azt hiszik, hogy most megmutatják, ki is az erős gyerek." Szehofner József annak ellenére sem támogatta a zászlótűzést, hogy felesége székely, és három gyermeke van, akiknek az ereiben, mint mondja „a magyar, a sváb mellett székely vér csörgedezik", mert úgy látja, hogy a zászló kitűzésével semmivel nem lesz jobb a székelyeknek, sőt az ilyen irányú törekvések „kárt okoznak".

Hosszasan lehetne érvelni Szenhofer József véleménye mellett és ellen, ám bátorsága értékelendő. Miként a román Képviselőház elnökének a bejelentése is: a székely zászló, Hargita megye zászlójaként ott loboghat a bukaresti Parlament előtt. Az alsóház bizottsága ugyanis úgy döntött, hogy a parlament elé Románia valamennyi megyéjének zászlaját, így a székely lobogót is vonják fel. Valeriu Zgonea házelnök így kívánt válaszolni Kövér László magyar házelnöknek arra a gesztusára, hogy múlt héten kitűzette a székely zászlót az Országházra.

A házbizottság eredetileg azt vitatta volna meg, hogy foglaljon-e állást a román parlament a budapesti lépéssel szemben. Az állásfoglalás miatt Románia nemzetközi megítélése tovább romlott volna. Ha a diplomáciai botrány tovább gyűrűzik, a román kormánynak magyarázatot kellett volna adnia, miért nem fogadja el azt, ami az Európai Unióban gyakorlat: a nemzeti közösségek korlátozás nélkül használhatják szimbólumaikat. Megérthette ezt Victor Ponta miniszterelnök, aki az RMDSZ elnökével – és bizonyára magyar tanácsadójával – is tárgyalt e kérdésről. A román Képviselőház elnökének válasza legalábbis erre utal.

Ha Valeriu Zgonea javaslata valóra válik, akkor havonta kétszer felvonják a román zászló mellé a székely lobogót is. Hargita megye hivatalos zászlaja ugyanis azonos a székelyek szimbólumával, míg Kovászna megyéjé ennek stilizált változata.

Ezzel a székelyzászló-affér véget is érhet. Véget is kellene érnie!

Sajnos, a csörtéből ismét az anyaország került ki vesztesen. Bukarest azt bizonyította, hogy néha hajlandó a ráció szavára is figyelni, a szimbolikus gesztusokra pedig – ha érdeke úgy kívánja –, képes pragmatikus válaszokat adni.

Amikor Hargita, illetve Kovászna megye zászlóját felvonják a Parlament előtt – ezzel törvényesítve is azoknak a használatát –, elmondhatjuk, mi, erdélyi magyarok nyertünk.

Nyertünk egy kis nyugalmat, s még humorunk is visszatérhet.