Mit gondolhatsz naiv világutazó létedre egy olyan territóriumról, ahol a dübörgő gazdasággal vállvetve hatványozódik a tojás meg a tűzifa ára; ahol öt órával később hívnak vissza telefonon, miközben megígérték, hogy 30 percen belül; ahol nemzeti panteonba szánt egykori uralkodó temetésére 43 ezer lejes kormánytámogatást utalnak ki.

Licit megy, a jelzők és sóhajok versengése, tévéstúdiókban már külön sminkeseket vehettek fel, akik a gyászos hangszínt is kikeverik, ha kell. Megilletődöttség: a hűség, gerincesség, példaérték, enyhe vallási felhangokkal átszőtt, verbalizált révület. Mindenki regalista, sőt vannak köztük legkirálypártibbak, agg akadémikus, aki a Szekunak jelentett a királyról, most himnikus hangnemben nyilatkozik. Valami elveszett, egy kor zárja kapuit. Már megint kintrekedtünk. Egyre inkább az a benyomás fokozódik, hogy az alkotmányban szereplő köztársasági államforma csak sajtóhiba, hogy bitorolták e hont, és ha Margit hercegnő zászlót bont, holnapra (de legalább Vízkeresztre) visszakérezkedünk a királyi palást alá. Véleménye van a szociológusnak, a kiadóigazgatónak, a frakcióvezetőnek, az újságírónak, mindenféle kommunikátoroknak és házi gyártmányú szaktekintélyeknek arról, hogy dinasztia. S ebben a folytonosan terjengő szövegszószban elvész egy-egy kortanú valóban érdekes, eddig nem hallott infója Mihályról, a nemzet élő lelkiismeretéről, az arisztokratikusan fegyelmezett, de mégis közvetlen férfiúról.

Valóban rendhagyó eset egy király temetése, de az előjelek szerint a ceremónia holdudvarából éppen a visszafogottság és tartás, a méltóság  fog hiányozni, mert mértéket nem ismerünk, ezért lehet anyázni-apázni a parlamentben, impozáns tömegként feltüntetni a pár száz fős tüntetőcsoportot, ezért a démonizálás, másfelől a lekicsinylés, ezért lehet 13 órát ülésezni, miközben a szesszió egyéb heteiben gyakran kvórum sincs, és dolgavégezetlenül jönnek el idejekorán választókörzeteikbe a képviselők-szenátorok, ezért jelenhet meg a szenátus honlapján a még csak cikkelyenként éppen képviselőházi plénumban vitatott törvény.

Az extrémek iránti vonzalom időben kódolt viszonyulás: már a trákok között is a legvitézebbek voltak a mi géta-dákjaink, és azóta is a dac meg a helytállás, a történelem viharfelhőivel farkasszemet néző túlélőtekintet, a „latin sziget a szlávtengerben” heroikus alapállása. Újabban régiós biztonságtermelő-sugalló tényező.

Méretarányosan megnyilvánulni – ez amolyan fanyalgó okoskodás, apróra váltott moralizáló bezzegelés. Mert nincs mérték, összenemzeti konszenzus arról, hogy mi lehet annak egysége: az átlag, az illő, a találó méret. Végletekben tobzódó tájék ez, hol alulmúlják, hol pedig a túlcsordulással nem számolva, még ráöntenek egy kannával. Nincs közép; képzeletbeli centrum, a miheztartás origója. Lelkesedés van, fanatizálható elán és túlfelől a nihilt is leköröző destrukció, ömlengő önsajnálat.

Kívülről érkezettnek sajátos, első látásra izgalmas dinamika. Hogy nem tesped el az ország a jól berendezett, kimért, betartott paraméterekben.  A száműzött monotónia sármja. Másodjára, ha beljebb merészkedik s elidőz, már lankad a csodálkozás, lelkesedés, harmadjára már kiismeri egynémely fonákság színét is. De eljön ötöd-hatodjára is, mert fogja és visszahúzza valami semmihez se fogható (perverz-gyanús) delej: élvezne pancsolni az arány és iránytévesztett közegben, Európa hetedik legnagyobb területű-népességű államában?

Fotó: adhst.ro