Maybrit Illner híres későesti vitaműsorának ZDF (magyarán: Központi Német Televízió) keddi témája az Európai Unió jövője volt. A hátteret a brexit, a katalán függetlenedési törekvések és az olasz regionális népszavazások rajzolták fel. Már az a tény is eleve a kérdésfelvetés változásáról árulkodott, hogy a kínkeservesen alakuló CDU-CSU, szabaddemokrata és zöld koalíció „pártkatonái”: Ursula von der Leyen, Christian Lindner és Cem Özdemir mellett a vitára két „kívülálló” is meghívást kapott: az Európai Parlament volt dél-tiroli képviselője, a világhírű hegymászó és író, a „zöld” Reinhold Messner és a neves történészprofesszor, Heinrich August Winkler.

Messnernek köszönhetően évek óta először hallhattunk újra a 90-es évek kezdetén gyakran hangoztatott régiók Európájáról. Ő ugyanis úgy vélte, hogy azoknak az ellentéteknek a megoldása, melyek az Európai Unió mai zavaraihoz vezettek, csak és csakis a régiók Európájának tényleges megvalósítása lehet. A hangsúly a ténylegesen van, hiszen valamiféle formális regionalizáció az utóbbi években is folyt, de ez kimerült a puszta adminisztratív aspektusokban. A régiók az Uniós támogatások elosztásának adminisztratív kereteit voltak hivatottak megteremteni, így aztán semmivel nem járultak hozzá azoknak a történeti, kulturális, gazdasági identitásjegyeknek az rögzítéséhez – voltaképpen fenntartásához –, melyek a regionalizáció lényegét jelentették volna.

Ezzel szemben mindinkább a központosítási törekvések kerültek előtérbe. Ezek azonban elkerülhetetlenül nemzetállami ellenállásokat generáltak, gyakorta éppen a nyelvi-kulturális, sőt újabban a vallási identitások védelmében.

Ezeket az identitásokat vette védelmébe (Magyarországra és Lengyelországra, általában a Visegrádi 4-ekre vonatkozó – nem minden gonoszkodástól mentes – fenntartásokkal) Winkler professzor. Igaz, ő is kiemelte, hogy bár a nemzetállamokra továbbra is szükség van, korai lenne eltemetni őket, ahogyan azt manapság oly sokan teszik, de a nemzetállami kereteknek valóban mindinkább pusztán politikai ernyőszerepet kellene játszaniuk. Így aztán ő sem került lényegi ellentétbe Messnerrel.

A konszenzus, miszerint a feszültségek feloldásának valódi útja tényleg a regionalizáció lehetne, mégis elmaradt. Messner is csupán utalhatott rá, hogy a regionalizáció lényege a háborús konfliktusok által gyakorta szétszaggatott vagy az egyenetlen demográfiai trendek által kisebb-nagyobb mértékben átalakított régiók spontán demokratikus folyamatok eredményeként visszanyert vagy a nemzeti homogenizáció – sok helyütt ma is háborítatlanul zajló folyamatai által kialakított – új identitások összehangolása lenne.

Nyilvánvaló ugyanis, hogy a főként Ursula von der Leyen (a német hadügyminiszter) és a Cem Özdemir által hangoztatott egységesüléssel szemben (a szabaddemokrata Lindnernek voltak komolyabb fenntartásai is) nem annyira a nemzetállamok, mint inkább a szervesen szerveződő régiók teremthetnek hosszabb távon is fenntartható egyensúlyt.

Mindezt persze – amint azt korábban, a 90-es évek elején – legalábbis itt minálunk, Kelet-közép Európa kisebbségi társadalmaiban mindannyian tudtuk. Ez volt az európai integrációba vetett (mára már mértéktelenül túlhajtottnak bizonyult) reményeink alapja. Úgy tűnik, a mai nyugat-európai „felfordulások” ezt – az Angela Merkel és társai által időközben szőnyeg alá söpört – lehetőséget kelthetik ismét életre.

A folyamat – ez a vitából is kiderült – nem fog akadálytalanul kibontakozni. Az Európai Unió alapszerződésének legfatálisabb hibája ugyanis az volt, hogy az Unió egységesülő társadalmának szempontjából meghatározó jelentőségű regionalizációt, implicite a kisebbségi kérdést nemzetállami hatáskörbe utalta. Ez végül is elkerülhetetlen volt, hiszen az egyesült Európába szerveződő államok még korántsem bizonyultak érettnek arra, hogy a nemzeti homogenizáció XIX. századi rögeszméitől megszabadulhassanak. Azaz egy többnyelvű és többkultúrájú Európa gyönyörű eszméjét a többnyelvű- és többkultúrájú politikai társadalmak (a nyugati szóhasználatban „nemzetek”, értsd: államok) számunkra legalábbis nem kevésbé gyönyörű koncepciójával összeegyeztethessék.

Ebből a szempontból mi sem változott. Az egyesült Európa gyakorlatilag minden állama továbbra is XIX. századi értelemben vett „nemzetállam”. Ezt a tényt mi sem bizonyíthatja világosabban, mint hogy ezek az államok kivétel nélkül nyelvi-kulturális homogenizációra, az integráció terminus által megédesített asszimilációra törekszenek. Ez a fogalom pedig még akkor is összeegyeztethetetlen a többnyelvű és többkultúrájú egyesült Európa fogalmával, ha a migránsválság nem következik be.

Elkerülhetetlenül bekövetkezett. Európa ún. civilizált államai ugyanis – éppen a civilizáció fogalmának fatális félreértése, azaz az egyéni szabadság ad absurdum vitele miatt – mély demográfiai válságokba kormányozták önmagukat. A válságból pedig az emancipatorikus ideológiák radikális újragondolása, azaz az egyéni és a közösségi szabadságok kölcsönös feltételezettségének tudatosítása nélkül nincs kiút.

A bevándorlás ugyanis – tetszik, vagy nem tetszik ez nyugat-európai „honfitársainknak” – elkerülhetetlenül kisebbségeket generál. Márpedig az egységesülő Európa – a katalán válság a legékesebb példa rá – mindenre felkészült, csak éppen a kisebbségi kérdés kezelésére nem.

Nos, ha Messner megszólalásaitól eltekintünk, a kérdés lényegével – az európai politikát alapjaiban befolyásoló – német politikusok sincsenek tisztában. Bár az már sejthető, hogy szoronganak, érzik, hogy valami alapvetően nincsen rendjén. A bizonytalanság jó tanácsadó. Arra késztet, hogy – eleddig elutasított – nézőpontokat és törekvéseket is próbáljunk meg végiggondolni.

A FUEN által kezdeményezett Minority Safepack ebből a szempontból korántsem periférikus, pusztán a kisebbségeket érintő kezdeményezés. Sikerén egész Európa sorsa múlhat. Hisz ennek a kezdeményezésnek alapelvei távlatilag a bevándorlók közösségeinek közösségi integrációját is lehetővé tehetik. Annál is inkább, mert egy egészen friss európai közvéleménykutatás szerint a bevándorlók jóval nagyobb arányban hisznek Európában, mint mi, „bennszülöttek”.

Nyilván azért, mert ők elhitték, hogy az „európai társadalomba” identitásaik feladása nélkül, közösségek gyanánt integrálódhatnak.

Ha ebben a hitükben csalódniuk kell, bizony keserves évtizedek várhatnak miránk (is).