Marc Chagall és Frida Kahlo – ez a két név ugrott be hiányos képzőművészeti műveltségemből, ahogy Kovács Franciska Mária kiállítását nézegettem. Nem tudtam volna elmagyarázni, miért, de azzal a biztonsággal éreztem, hogy nem tévedek, ahogy az embernek olykor mintha a kultúra súgna, az a kultúra, amelyet nem birtokol maradéktalanul, de amelyhez köze van, amely érdekli és amely irányítja őt. Rögtön le kell szögeznem, hogy semmiképpen nem az említettek epigonjaként gondoltam a fiatal művésznőre, hanem mint olyanra, akire ők hatottak, és akinek a képei hangulatán érződik ez a hatás.

A 2011-es keltezésű Sub sigilio confessionis (Titokhatár mellett) című festmény például egészen chagalli – olyan meseszerű és borzongató, mint az orosz-zsidó-francia mester képei. Vagy az ugyanabból az évből származó Amore captus (A szerelem rabja) azzal a fehér lófőhöz simuló lánnyal. A vele egyidős Ornamentum szintén chagalli illatokat áraszt.

Frida Kahlo „elsősorban saját magát, testét avatja művészete tárgyává", írja Milián Orsolya, és Kovács Franciska Máriánál ugyanezt figyelhetjük meg. S ha a chagalli világgal összeolvasom ezt a törekvést, azt látom vagy inkább érzem, hogy itt arról van szó, amiről az önarcképeknél, s a festészet egy bizonyos vonulatát képező, Caravaggiotól Goyán keresztül máig terjedő szeletében gyakran: önmagát keresi valaki, önmagát szeretné megtalálni. A Magnificentis (Nemesebb lélekkel, 2011) című képen egy meztelen férfi szorítja magához erősen a lányt, aki láthatóan szabadulni szeretne – a férfi elnéz, kinéz a keretből. A Rózsa és Galóca (2011) egy párt ábrázol, a férfi durva szakállú gomba, a lány fején égővörös rózsa és szurokfekete haj, mindkettejük tekintete végtelenül szomorú, s nem egymásra néznek, bár kézenfogva állnak.

A magány festészete ez, azt mondanám. Azé a magányé, amelyet mások között érez az ember – kevés az olyan kép, amelyen egyedül lenne valaki, ennek ellenére egyetlen képen sem érezzük, hogy igazán együtt lennének az alakok. A tehetség mindig boldogság is valamiképpen, a festményeken mégsem érződik a boldogság, csak a keresés. Segélykiáltást látunk: itt igazán van értelme a képzavarnak.

A legtöbb műnek latin címe van, ez is a menekülés, az elvágyódás tünete, mint az álomszerűség és a mesebeli világ. A színek sötétek vagy rikítók, s így aztán a legritkább esetben árasztanak nyugalmat. Felkavaró kiállítás ez, egy nagy tehetséggel felmutatott gyötrelem.

A festmények két év, 2011 és 2012 gyümölcsei. Rövid idő alatt megfestett, összegyűjtött és kiválogatott alkotások között sétálgattam a marosvásárhelyi Bulgakovban egy órán keresztül. Jegyzetelgettem, iszogattam a kávémat meg a pálinkámat, hömmögtem és morfondíroztam.

Amikor Darvasi László első novelláskötete megjelent, Balassa Péter írt egy kritikát – ha emlegetik, Darvasi irritáltan hárítja. Balassát teljesen lenyűgözte az író mesélni tudása, causeur-sége, a történetek magától értetődősége. Írását a következő figyelmeztetéssel fejezte be: „Te Laci, itt valaki nagyon jól mesél. Vigyázz, Laci, mondom szeretettel és becsüléssel."