De már szerdát is, miután bekeddelt, de inkább ha hétfő, vagyis fő mind a (tizen)hét feje, mint a rajtakapott mesebeli sárkánynak, miután vaskesztyűjét odavágta az épp párviadalra jelentkező lovag (bizonyára sisakos) orcájához. Hogy akkor a hüvelyből kirántott kardot nehezen tudja visszagyömöszölni renoméja csorbulása nélkül. Ezért egyelőre beéri enyhébb pengeváltásokkal, mint például két katalán vezető őrizetbe helyezésével, akiket zendüléssel vádol. Meg a 155-ös cikkely szolgálatos mumusként való felemlegetésével: ennek értelmében a központi hatalom átlépheti az autonóm tartományok hatáskörét a közérdek megóvására hivatkozva.

Tegnap a spanyol külügyér hirtelen Bukarestben termett, és fogadta őt Iohannis elnök. A protokolláris panelszövegeken túl államfőnk immár tételesen is síkraszállt Spanyolhon egységéért, és újfent biztosította Madridot, hogy számíthat Románia szolidaritására. (Hogy ezt ugyanaz a politikus mondja, aki lefújta ukrajnai látogatását a szintén több  –    nemzeti –  kisebbséggel bajlódó Kijevet mintegy szankcionálva a frissen elfogadott centralista-nacionalista tanügyi törvényéért, az már csak apró fintora a sorsnak.) A kijelentés nem meglepő, hiszen függetlenedési témában a két ország egy húron pendül (Ciprussal, Görögországgal és Szlovákiával), ha Koszovó elismeréséről van szó. Kellett a Dâmboviţa-parti támogatás, mert amúgy a román fél igen érdekesen viszonyult az október elsején felgyorsult katalóniai fejleményekhez; a szavazás másnapján Meleşcanu elvileg a dialógus pártján állt, és reményét fejezte ki, hogy...  Október hetedikén a román diplomácia vezetője már egyértelműen illegálisnak nevezte az ibériai ország feldarabolásának szándékát, s hogy a mesebeli hármas bűvköre ne enyhüljön, csokrétában emlegette a kérdést a kurdisztáni és koszovói példával.

Térjünk hát vissza jó spanyoljainkhoz és anélkül, hogy a viaszt feltalálnánk újfent, kockáztassunk meg egy röpke retroaktiv sandítást a színfalak mögé: ez az ország soha nem volt egységes és oszthatatlan, elég, ha a mérföldkőnek tekintett 1479-es frigyre gondolunk, amely Kasztíliát és Aragóniát egy mederbe terelte, a Franco versus Katalónia többfordulós (több évtizedes) meccsre, vagy a baszkok nem vértelen és nem rövid mozgalmára. A kiüresedett, kvázi súlytalanná silányult  királyság intézménye nem tud olyan tényező lenni, mint egykor a valóban uralkodók: nem garanciája a bölcs és higgadt döntéseknek, nem konszenzust – ha azt kell – kicsikaró szereplő. A kezdeti uniós hallgatás, félig elmormolt hümmögés sem tett jót az ügynek, melyet most nem egyik vagy másik tábor javára kell dűlőre vinni, hanem konfliktuskezelésben jeleskedni. Feladvány és lehetséges megoldások –  ilyen egyszerű a képlet.

Bármit is lép Madrid a csütörtökön lejáró –  amúgy teátrálisan kiszabott –  ultimátum után, az már csak kármentés: a spanyol szétfejlődés folyamatát (akár középtávon is) elakaszthatja, de mindenképp presztízsveszteséggel jár, és itt nem feltétlenül az aktuális ellenzékre gondolok, de az olyan külföldiek közösségére is, mint a milliós tételeket kitevő latin-amerikaiak vagy románok, vagy éppen a Hispániában befektetéseikért féltő idegen vállalkozók, a multik.

S hogy a képlet bonyolultságát, miért ne: perverz vonatkozásait se spóroljuk le e rövid futamból, a Generalitat és maga Carles Puigdemont is gondban van: egy félig visszaszívott ígéretet se lenyelni se kiköpni nem célzatos. De öblögetni is csak ideig-óráig lehet.

Fotó: Léphaft Pál karikatúrája