Belesza(r)nyi az erdélyi magyarok lelkibe, azt tud kedves barátunk, akinek, lehet jól áll az iparpolitikai irály és haduva, kezéhez fekszik a gazdaságirányítási vitorla, de hogy mit sem tud a magyar múltról, Erdélyről, az állam és nemzet közötti alapvető fogalmi és gyakorlati különbségről, az már bizonyos. Így van az, ha annyi évtizeden keresztül a gyalogmagyar eszetokját az államnemzet zavaros folyadékával fecskendezik be, ha a határon túl sem jár nyitott szemmel és füllel, oda sem dugja az orrát, vagy ha jár, a román/szlovák/szerb állami és párthivatalosságokkal kerül kapcsolatba.

Otromba tréfa a romániai, erdélyi, partiumi magyart románnak tekinteni, csak azért mert odahaza Magyaroszágon mindenki magyar az egyszerűség kedvéért, vagy a befogadást kinyilatkoztató és az asszimilációs szándékot/törekvést egyszerre elleplező politikai gyakorlat szerint. Hiszen a baloldal és a liberalizmus ideológiájában az a befogadás küszöbe, hogy a cigányt, a zsidót, a svábot pl. magyarnak, azaz egyenlőnek tekintik, a politikai nemzet részének. A nemzetiséget el nem ismerni autonóm résznek, ostobaság és rövidlátás. Összemosni az etnikumot a politikai nemzettel súlyos baklövés.

Szanyi mester kezében ez az ugyancsak kétélű fegyver visszafelé sült el. Hiszen az erdélyi magyar, különösen az odaát, Gyulán megszólított, ahol nem Erkelt s a himnusz zeneszerzőjét, nem a várjátékokat, hanem a kormány légvárait seregeltek ünnepelni, az a románul „üdvözölt" rész, nemhogy nem tekinti magát románnak, de a román politikai nemzetbe történő befogadásából sem kér. Ő egész egyszerűen magyarként határozza meg önmagát, ugyanolyannak, mint a gyulai. Nemzetrész. Leszakadt, elszakított, eltaszított (?!). Etnikum, nemzetiség, kisebbség – ha már a mai romániai hatalmi állapotokhoz kell viszonyítania magát.

Ő csak polgári, állampolgári, emberi, szabadságjogokat és autonómiát akar, és e jogokkal élni. Mert önnön véleménye szerint tudna vele élni. Igaz, az autonómiát még nem próbálta (a MAT nem volt igazi autonómia és különben is Sztálin kezéből csordult ki), de hát nem lehet – hiszi – olyan fene nehéz saját magad fölött uralkodni, kormányozni, törvényt tisztelni és persze megszervezni saját munkád. Hogy ez a műteremtés talán félre is siklodhat, hogy a vezetők, a választott autonóm vezetők esetleg hibáznak, rosszul teszik a dolgukat, hibás döntéseket hoznak, nem hajlandók a korrekcióra, arra nem is gondol egyelőre. Honnan lesz pénz a normális működéshez? Ki tudja? Végsősoron az már egy következő szakasz, egy másik nemzedék dolga.

A minap a székely zászló kapcsán a facebookon egy magát igen magasztos férfiúnak tartó mérnök kioktatóan küldte nekünk vélekedése, értékítélete „úrpalastját", mondván intelligens ember a 21. században nem él nemzeti szimbólumokkal, azokat mélyen megveti, eltartja magától. Nem tudom, honnan származik ellégiesített érzésvilága, felsőbbsége, hiszen nemzeti szimbólumok nélkül csak a tudatlan magát megtagadó, hasadt tudatú vegetál.

Mindenkinek vannak effle szimbólumai, ha nem is tud róluk. Az anyanyelv, ahogyan a szavakat ejtjük, az olvasmányélményekből felderengő régi és a megtapasztalt élő haza, építési stílus, viselet, az ősök tisztelete, a sírkert-látogatás, a szívdobbanás egy régi emlék kapcsán, amelyet valamelyik még szimbólumokban hívő rokonunkhoz kapcsolódik (háborús, harcos, meghurcolt előd), avagy a rossz emlék, amikor megalázták emitt vagy amott, a tieid vagy éppen a mieink...

A nemzeti jelképekkel nem az bibi, hogy vannak, és életünk tartozékai, hanem az a művészet, ahogyan és amikor használni kell/illik/illendő.

Okosan. Büszkén. természetesen. Amit a kovásznai-hargitai-marosi prefektus éppen úgy nem ért, mint a bőrkabátos leninfiú, Tiberiu Szanyi.