Ágoston Hugó: A szolidaritás búvópatakjai

Vesszük-e észre, hogy a gyarapodó román civil kiállások „a székely zászló ügye” mellett szinte kivétel nélkül eltekintenek a kérdés aktuálpolitikai vonatkozásaitól, ezzel szemben minden közvetlenségükkel olyan elvi, eszmei (gyakorlatiasabban: emberjogi) szintre emelik, amelyről letekintve a többi reagálás jelentéktelennek, szánalmasnak, ugyanakkor ártalmas „reálpolitizálásnak” tűnik?

Egy Mândruţă kapásból semlegesít egy Victor Pontát, akár Corneliu Vadim Tudorral megspékelve. (Utóbbit megint és újra meg újra előveszik a nacionalista hangulatkeltésre, eszükbe sem jut, hogy már a románok körében is inkább az ellenkező hatást váltja ki.) Egy Horaţiu Pepine olyan történelmi-szellemi-morális, mondhatni evolúciós összefüggésrendszerbe állítja a dolgokat, hogy a diplomaták és politikusok itt is, ott is összenézhetnek: feleslegesek, jobb, ha hallgatnak.

Lucian Boiának, a kiváló történésznek meg sem kell szólalnia, itt van ebben a vitában legújabb könyve (De ce este România altfel?) minden sorával. A történelmi-történettudományi és nemzeti tabukat kitartóan döntögető szerző kérdésén – Miért más Románia? – el lehet töprengeni, és a könyvben megtalálható a válasz is, amit röviden úgy foglalhatnánk össze: Románia történelmi meghatározottságai és megkésettsége miatt „más”; de akkor el kell töprengeni azon is, hogy miért vagyunk mások mi, magyarok, és tovább azon, hogy miért és miben és hogyan mások a legmásabbak közülünk: a székelyek.

Persze a válaszok bonyolultak, nem azonosak, sőt! – és akkor mindezt tessék kiterjeszteni a „háromtest-problémára”: hogy a három ilyen másság egymással összekeveredve, egymást feltételezve és meghatározva milyen képleteket állíthat elő. Mindenesetre aki román vagy magyar újságíró ezekről a dolgokról írni akar, annak elengedhetetlenül el kell olvasnia Lucian Boia könyvét, különben óhatatlanul amatőr marad, amin az öntelt magabiztosság sem segít. (Persze elolvasása után sem árt egy kis szakmai lelkiismeret és elfogulatlanság.)

Horaţiu Pepine, a Deutsche Welle román adásának szerkesztője, publicistája erős példán mutatja be, hogyan válhat a gyűlölet szolidaritássá. Ismert a világhírű román-francia gondolkodó, Emil Cioran esete, pályafutása, ifjúkori rokonszenvezése a Vasgárdával. Új hazájában románul már nem írt, és a gondolkodása, felfogása is megváltozott. A Szeben mellett született papfiú Cioran (apja egyenesen ortodox esperes volt) érdekesen írja le, hogyan alakult a magyarokról alkotott képe – ebből indul ki Horaţiu Pepine is.

Szövege nemes, racionális közösségvállalás a székely zászló körüli vitában. Felvillant egy lélegzetállító lehetőséget: hátha a felvilágosult, józan románok részéről jöhet a megértés, a szolidaritás – a megbékélés. Amennyi mindenen együtt átmentünk (sokszor, bár nem éppen mindig, egymás ellenében), miért ne érdemelne meg ez a szövevényes közös múlt egy katartikus feloldást?

Lehet, hogy túlzott még ez a remény, a szolidaritás mostani hulláma még nem sodró erejű, de a jónéhány normális, egynéhány felemelő cikk mellett még a fórumok is az erősödéséről tanúskodnak, ahol – a szokott durvaságok, elfogultságok és ostobaságok mellett – egyre több a megértésre törekvő, higgadt hang.

És ez az igazi szolidaritás, ez az igazi, empátiából fakadó közösségvállalás! A politikai „szolidaritás” értelemszerűen csak érdekből jöhet, és gyakran populizmus-ízű; ami nem egyezik az érdekeivel, azt a politikus nem teszi – lehet Romániában ostoba törvényekre hivatkozni, ki lehet tűzni Magyarországon tízezer zászlót is a közhivatalokra, mindezek mögött úgyis az van: ide a szavazatokkal! És ugyanakkor lehet minket revizionistának nevezni itt, lerománozni odaát, lassan talán nem is lesz olyan sértő!

Ugyanezért terheli történelmi felelősség a magyarországi jobboldalt az RMDSZ-szel szemben tanúsított bánásmód miatt: amikor a legitim magyar érdekképviseletet lejáratja, hogy szerepét (és szavazatait) ő vegye át, tulajdonképpen a két nép, nemzeti közösség feje fölött akarja „megoldani a kérdést”, természetesen „magas politikai szinten”, kizárva nem csupán az RMDSZ-t, de a román embereket is. A román államelnök ebben partner volt (a két állam viszonya pedig, ahogyan állandóan szajkózták, „kiváló”, csak ez a mindennapokban egyáltalán nem mutatkozott meg), a mostani román vezetés nem partner. Nézzük meg, mi lesz az egészből. Nem felejtve, hogy a jelképeken túl fontos a konkrét, mindennapi szociális lét is, a székelyek mellett fontos a többi erdélyi-romániai magyar is.

Horaţiu Pepine a székelyekről, a zászlóügyről Emil Cioran (1911. április 8, Răşinari –1995. június 20., Párizs) vallomásából kiindulva értekezik. Az írás eredeti címe Să recitim ce scrie Cioran despre unguri.

"Olvassuk újra, mit ír Cioran a magyarokról

A regionális önazonosság megőrzése távlattalan vidékiségnek tűnik, különösen ma, a gyors globalizáció órájában, ámde voltaképpen az emlékezet értékes formája. A múlt nyomait legfőképpen az identitásnak ezek megnyilvánulásai őrzik, akár regionális nyelvekről, akár helyi jelképekről és ünnepekről beszélünk. Az emberek ezen a módon szállnak szembe a felejtéssel, és építik újra egységes képbe kapcsolatukat saját eredetükkel. (...)

Egy Constantin Noicához írt levelében Emil Cioran, a gondolkodó, aki ismert minden nacionalista szenvedélyt, hogy utána az egész háború utáni Európa számára mértékadó relativizmust tanúsítson, maga is felidézi a pánikos félelmet, amelyet a magyar csendőr láttán érzett, de későbbi megtérését is: „Ön, aki a Kárpátokon túl született, nem ismerhette a magyar csendőrt, erdélyi gyermekkorom rémét. Amikor észrevettem egyet, páni félelem fogott el, rémülten eredtem futásnak: ő volt az idegen, az ellenség. Miatta gyűlöltem az összes magyart igazi magyar szenvedélyességgel. Ez azt jelenti, hogy érdekeltek engem. Később, a körülmények megváltoztával, már nem volt okom gyűlölni őket. Mégis, sokáig nem tudtam elképzelni elnyomót anélkül, hogy a magyarok hibát és erényei jussanak eszembe.”

Olvassuk újra azonban főleg a következő mondatokat, amelyek nem csak az ősi ellenséggel való kibékülést, hanem meglepő csodálatot is tartalmaznak: „Nyilvánvaló, hogy egyre kevésbé gyűlölöm volt elnyomóinkat. (...) Létezik ezeknél a kifinomult mongoloknál egy olyan, a mérsékelt kegyetlenségből fakadó mélabú, amelyhez hasonlót máshol nem találunk: gondolhatnánk, hogy a vérről van szó, amely egyszercsak elkezd önmagáról álmodni. És amely a végén átalakult dallammá.”

A magyar nyelvről pedig azt mondta: „Bár csak a káromkodásaikat ismerem, hallgatva ezt a nyelvet, nem fog el az unalom, elbűvöl és megdermeszt, hagyom magam elcsábítani a varázsától és az iszonyatosságától, ezektől a nektárral és ciánnal teli szavaktól, amelyek oly jól alkalmazkodtak a haláltusa kellékeihez; magyarul vagy a lelkünket kell kilehelnünk, vagy le kell mondanunk a halálról.” (...)

Előbb vagy utóbb minden románnak ezt a lelki fejlődésvonalat kellene követnie, ezt a józan megbékélést önmagával és saját történelmével, és – ahogy szintén Cioran mondja, ”a tárgyilagosság erőfeszítése” révén – egyre kevésbé kellene gyűlölnie a magyarokat, a régi üldöztetést zárójelbe téve fel kellene fedeznie az érdemeiket is. Amilyen például az, hogy 1956-ban, volt elnyomó hagyományaik alapján is, fel tudtak lázadni más elnyomók (a szovjetek) ellen, eltérően a románoktól, akik – ahogyan megint csak Cioran mondja – „tisztességesen viselték a láncaikat”. Vagy egészen egyszerűen fogadja el, hogy a magyarok döntő módon hozzájárultak az urbánus Erdély felépítéséhez, amelyre ma minden román büszke.

A székelyeket még kevésbé kellene ennek a ciorani úr–alattvaló viszonynak a jegyében kezelni, hiszen ők külön történelmi közösséget alkottak, amely a románok fölött állt ugyan, de nem tartozott az elnyomókhoz. Vagyis egy székely övezetet, amely kitűzi a jelképeit, meg kellene őrizni mint a múlt emléknyomát, mint történelmi tanúságtételt, egyszersmind meg kellene tartani udvariasságból egy teljesen eltérő hagyományokkal rendelkező emberi közösség iránt.

Felhagyva a régi ellenszenvvel, a székelyek nyelvét és vallásos búcsújárásait elragadtatott bámulattal is csodálhatnánk, ahogyan a rómaiak vagy a firenzeiek tekintik a velenceieket. Kétségtelen, hogy a Székelyföld olyan sajátos múlttal rendelkezik, amelynek szétrombolása semmivel sem indokolható.

Végül, ahogyan Ciorannak mindenkinél jobban sikerült bevallania, a románok alacsonyabbrendűségi érzésben szenvednek, az elnyomott nép, a történelmi megaláztatás komplexusában, ami ma már teljes képtelenség. A Székelyföldön kitűzött zászló jelkép, amely nem tesz egyebet, csupán kifejez egy helyi identitást, és amelyik már nem fenyeget senkit. A székely autonómia maga sem veszélyezteti – ésszerű határok között – a román érdekeket, hiszen nem egyéb a minden régi népre jellemző természetes konokságnál, hogy elkerülje az asszimilációs kimúlást és minimális utódlást biztosítson.

Ha a románok nem akarják, hogy országuk egy mindössze száz éves találmánynak tűnjék, egy Amerikánál újabb, frissiben összetákolt, történelmi mélységek nélküli országnak, többek között meg kellene őrizniük érdeklődésüket minden iránt, ami régi, a házaktól a vidéki nyelvjárásokig, a hagyományoktól a helyi közösségekig, akár románok azok, akár magyarok, hiszen mindezek együttesen adják ugyanazt a múltat, oszthatatlan világunkat."

Ez hát Horaţiu Pepine kisesszéje, alig rövidítve. (Mellesleg ő maga sem idézi teljességében Cioran Noicához írott levelét, de még ez is a javára szól, hiszen néhány sértőbb kis részletet hagyott el, természetesen anélkül, hogy gyengítette volna a kontrasztot Cioran régi és új világlátása, „magyarképe” között. Eszembe jut egyébként, hogy rögtön az 1989-es véres rendszerváltozás után lapelődünk főszerkesztője felkereste kérdéseivel Párizsban a filozófust, és a nyolcvan éves Cioran a fentiekkel teljesen egyező dolgokat mondott a saját átváltozásáról, elragadó közvetlenséggel és szerénységgel.)

Horaţiu Pepine szövegének fordítása közben – akárcsak Lucian Mândruţă írásainak fordítása közben – az járt az eszemben, hogy vajon nem illene-e megköszönnünk ezeknek a derék embereknek, végeredményben sajtós kollégáinknak kiállásukat, szolidaritásukat. (Mert kollégáink ők, a sajtó emberei, és elég furcsa, hogy Mândruţát egy portálon következetesen menedzsernek nevezik, bizonyára valamilyen aktuális CV-adata, vezető állása okán – ez olyan, mintha Spinozát ékszerésznek vagy Einsteint tűzoltótorony-hivatalnoknak neveznénk.)

De tudom, hogyan reagálnának. (Pepinét személyesen ismerem is, bizony, román papfiú ő is, mint Cioran volt.) Szerényen elhárítanák a köszönetet, és inkább ők hálálkodnának, hogy magyarul is közöltük írásaikat.

Válasszuk hát a kölcsönös köszönetnyilvánításnak ezt a formáját: ismertessük egymás jó szándékait, gondolatait, írásait. Ez programnak is megteszi, eddig is többet kellett volna törődnünk vele, hisz minden ilyen irányú kezdeményezés a kezdeti lelkesedés után kifulladt.

A politikusok pedig? Jól megvannak, legyenek meg ezután is magukkal. A megbékélés nem velük kezdődik, és nem velük ér véget. 

Kimaradt?