Kína nemrégen bejelentette, hogy masszívan növeli katonai kiadásait. Máris gyorsuló ütemben építi ki tengeri flottáját. Az első haditengerészeti támaszpont Dzsibutiban már működik is. Mindennek a kínai gazdasági érdekek, főként a két gazdasági öv, a Szárazföldi- és a Tengeri Selyemút néven intézményesített érdekszférák védelmét kell garantálnia. A selyemutak, melyek Ázsia, Óceánia, Európa és Afrika legfontosabb államait kötik össze, éles versenyben, s következésként ellentétben állnak az amerikaiak által szervezett Transzeurópai Csendes-óceáni Partnerséggel és a Transzatlanti Kereskedelmi és Beruházási Partnerséggel. A kínaiak Sri Lankától Pakisztánig és Tanzániától Kenyáig utak, vasutak, repülőterek és tengeri kikötők szoros hálózatát építik ki. Az érdekütközések elkerülhetetlenül politikai és katonai feszültségeket generálnak.

A Kínának már súlyosan eladósodott Amerika – Trump személyében – a kínaiakat kereskedelmi háborúval fenyegeti és nagyon rossz néven veszi a tőlük, hogy Észak-Koreában nem hajlandók kikaparni a tűzből a gesztenyét, azaz nem kényszerítik rá az észak-koreai kormányzatot arra, hogy véget vessen a – virtuálisan Amerikát is fenyegető – atom- és rakéta kísérleteknek. Hszi Csin-ping kínai pártfőtitkár azonban nem enged. Alig múlik el hét, melyben ne történne valami, ami az amerikaiak számára ne okozhatna gyomorremegést. Hogy csak egyetlen példát említsek: a közös orosz–kínai hadgyakorlat. Kína gazdasági potenciálja és az orosz atomarzenál máris komoly veszélyt jelenthetnek Amerika számára. Hogy Kína is atomhatalom és gyorsuló ütemben növeli katonai potenciálját, csak növelheti az amerikai aggodalmakat. Pusztán idő kérdése ugyanis, hogy Kína mikor érheti utol – ezúttal korántsem a szó egykor komolytalan értelmében – Amerikát.

A közvetlen veszélyt a Dél-kínai Tengeren kibontakozó katonai konfrontáció jelentheti. Ez utóbbit a Harvard Egyetem neves politológiaprofesszora, Graham Allison egy – címében is sokatmondó – könyvben, a „Destined for War”-ban (Háborús elszántság) az Amerikában egykor divatos autósjátékokhoz, a games of chicken-ekhez (azaz a „pipikért folytatott vetélkedésekhez”) hasonlítja, amikoris két autós ellentétes irányból maximális sebességgel rohan egymásnak és az nyeri el a „pipi” kegyeit, aki nem tér ki a másik útjából – már ha valaki is túléli a „játszmát”.

Allison Thuküdidész-csapda néven elemzi a folyamatot.

A megnevezés Athén és Spárta ókori, eredetileg Thuküdidész által leírt vetélkedésére utal, amikoris a feltörekvő Athén Spárta korábban kialakult hatalmát akarja megingatni, egészen pontosan a térség hatalmi viszonyait a megváltozott politikai-gazdasági viszonyokhoz szeretné hozzáigazítani. De mert egyik sem hajlandó a kiegyezésre, azaz a dominancia valamiféle méltányos megosztására, gyilkos és végeérhetetlen háborúskodásban közösen teszik tönkre Görögországot.

Allison szerint a világtörténelemben tizenhat hasonló – egy feltörekvő és egy még domináns hatalom (legtöbbször ellenséges államszövetségek) közti – konfliktus alakult ki, s csupán négy végződött vérontás nélkül. A legismertebb Anglia és Németország XIX. század végi konfliktusa. A gyors gazdasági fejlődésnek indult Németország úgy érezte, hogy neki is helye van a nagyhatalmak közt, s gyarmatbirodalomra is joggal tarthat igényt. A német hadihajóraj kiépítése az angolokban és a franciákban súlyos aggodalmakat keltett, melyek aztán az I. világháborúhoz vezettek. Az utóbbit végül az amerikaiak döntötték el. Az amerikaiak ugyan fokozatosan maguk is kiterjesztették befolyásukat a teljes Észak- és Dél-Amerikára, de az angolokkal, a spanyolokkal és a franciákkal való vetélkedésük egyike volt azoknak a konfliktusoknak, melyeket főként Roosevelt elnök diplomáciai rátermettségének köszönhetően vérontás nélkül lehetett rendezni. S ez a „méltányos alku” volt az, ami a modern világ sorsát eldöntötte.

Allison úgy véli, hogy az Amerikai Egyesült Államok és Kína is Thuküdidész-csapdában leledzik. Egyfajta konfliktus-lejtőn rohannak a katasztrófába. A német–angolszász konfliktus és a kínai–amerikai közt azonban van egy nem lényegtelen különbség. Kína gazdasági (és várhatóan katonai) térnyerése lényegesen gyorsabb és átfogóbb Németország gazdasági és katonai térnyerésénél. Arról nem is beszélve, hogy az Amerikai Egyesült Államok világhatalmi státusa sem mérhető Angliáéhoz.

Az Amerikai Egyesült Államok tényleges hatalma, az úgynevezett globalizációnak „köszönhetően” a teljes modern világra kiterjed. Gyakorlatilag két (valóban fontos) állam van, melyre Amerika nem képes akaratát ráerőltetni: Kína és Oroszország. De mostanáig többé-kevésbé még az utóbbi kettőt is sakkban tarthatta.

Nos, meglehetősen kétséges, hogy ez a helyzet a jövőben fenntartható-e. Allisonnak igaza lehet abban, hogy a Szovjet Birodalom szétesését követően a tényleges és egyetlen világhatalom státusának közvetlen közelébe jutott Amerikai Egyesült Államok aligha lehet képes a majdnem megvalósult álomról lemondani.

S ezt már én mondom: a történelemben a maradéktalan dominancia birtokába jutott embercsoportok (lásd nemesség, kulturális közösségek, birodalmak) soha nem voltak képesek önként lemondani a megkérdőjelezhetetlen dominanciáról. Hasonlónak az Amerikai Egyesült Államok sem sok jelét adja. Lásd: a Kína elleni kereskedelmi háború gondolata vagy az Oroszország elleni szankciók!

Allison elméletét persze sokan vitatják. Amitav Acharya indiai származású kanadai professzor (aki mellesleg maga is „Az amerikai világrend vége” címen írt világhírű könyvet) úgy véli, hogy amerikai kollégája veszedelmes gondolatokat forgalmaz. Veszedelmeseket, mert úgynevezett önbeteljesítő jóslattá válhatnak, melyek az emberiséget újabb katasztrófába sodorhatják. A Thuküdidész-csapda elmélete szerinte nagy mértékben hatásvadász leegyszerűsítés. A történelem, ha ismétli is önmagát, soha nem ugyanúgy.

Kína és Amerika konfliktusa ezért Arharya és Allison sok más kritikusa szerint korántsem megoldhatatlan. A két ország gazdasági és részben politikai vonatkozásban is túlságosan összefonódott ahhoz, hogy bármelyiküknek is érdeke lehetne dűlőre vinni a dolgot. Kína iszonyatos összegeket fektetett amerikai államkötvényekbe. Nem is beszélve a kínai állam hatalmas amerikai beruházásairól. Egy katonai konfliktus nyomán mindez veszendőbe mehetne. De az is igaz, hogy mindezt nem csak Kína szenvedhetné meg, abba az amerikaiak által dominált világgazdaság is belerokkanna. Az persze tény, hogy Kína, Amerika és a világ számára is észszerűbb lenne valamiféle megegyezés, kompromisszum.

Csakhogy a Thuküdidész-csapda lényege éppen az, hogy a szemben álló felek képtelenek ésszerűen viselkedni. Az ember sajnos nem racionális lény. Ha az lenne, a világtörténelem nem pusztító háborúk, hanem józan kiegyezések története lehetett volna. Nem volt az.

Anglia és Amerika kiegyezése is csak azért volt lehetséges, mert volt egy másik hatalom, mely ellen összefoghattak, de mellyel már maguk is képtelennek bizonyultak kiegyezni. Még az I. világháború hatalmas pusztításai sem voltak elegendőek ahhoz, hogy észhez térítsék őket. S végül is csak olyan békét tudtak kigyöngyözni, mely már önmagában is egy II. világháború nyitányának bizonyult.

S a legutóbbi párizsi békék csak újra bebetonozták az előzők tévedéseit.

Sajnos.

Fotó: businessinsider.com