Az Antena 3 megint kiviselte magát. A sok román anyanyelvű megbecstelenített között legutóbb egy magyarral, Tamás Sándorral szemben, akinek mellesleg nem nagyon tudom, mi keresnivalója volt a szennycsatornában (persze tudom azért... de talán mégis elkerülhető lett volna), miután az RMDSZ elnöke tőle szokatlan durvasággal az Antenna-tulajdonos médiacézár-politikust már idejében a román közélet rákfenéjének nevezte, s miután ugyanabban a tévében nemrég zajlott le a hisztériás nacionalista tévékampány az RMDSZ kormányzati részvétele ellen.

Tény, hogy minősíthetetlen módon bántak (el) az egyik fontos önkormányzati vezetőnkkel, és a dolog nem maradhat annyiban. Remélhetőleg a már az igazságügyi országjelentésben is – bár megnevezetlenül, de egyértelmű utalásokkal – negatív példaként emlegetett Antena 3-t példamutatóan megfegyelmezik. De sajnos arra kell számítanunk, hogy nem marad annyiban a nacionalista ösztönök, indulatok felkorbácsolódása sem. Ugyanis, ne legyenek illúzióink, az Antena 3 nézői közül összehasonlíthatatlanul többen helyeslik az elhíresült műsor módszereit, a programszerű médiahadjáratokat, mint ahányan méltatlankodnak, netán büntetést követelnek. És akkor a fő szemponttá az válik, hogy kinek használ mindez.

A napokban aligha lesz erdélyi magyar sajtónkban körüljártabb téma, mint ez, magam két dolgot szeretnék hozzátenni, részben emlékeim alapján, de mindenképpen a politika-sajtó-nacionalizmus körében maradva.

Emlékszem, amikor a Tamás-Antal páros legelőször szerepelt az „Antennákban". Maga a félelmetes Marius Tucă főinkvizitor faggatta őket, amennyire felkészületlenül, annyira agresszív módon, körülbelül azzal a politikai korrektséggel és jólneveltséggel, mint ami ezeknél a mostani pitbull tévéseknél tapasztalható.

Tamás és Antal akkor még frissebbek voltak, nyitott, türelmes, szívesen magyarázó, kissé fennsőbbséges fiatalemberek, kevésbé konfliktuskeresők és heppeningre hajlóak, mint most. Hogy úgy mondjam, ihlető forrásaikra is gondolva, kevésbé unortodoxak. Elég az hozzá, Tucă Moacă egyik hüledezésből a másikba tántorgott a merész, talpraesett válaszok hallatán. Meggyőzni ugyan nem tudták őt – ahhoz meg kellett volna értenie olyan, különben egyszerű dolgokat, amelyek meghaladták felfogóképességét –, a végén azonban mondott egy emlékezeteset, valami ilyesmit: ördögadta népség ezek a magyarok, de eszük az van! (Néhai kedves főszerkesztőnk szokta mondani, bizonyára egy történet csattanója volt: „Kurva banda, de jól basel!")

Az a faggató műsor, az a beszélgetés Tucával a határán volt annak, hogy még részt vegyenek rajta politikusaink önérzetük csorbulása és a megaláztatások miatt a magyar nézőkben keltett rossz érzés nélkül. Ahol a tisztességes hang, a replika lehetősége, a sajtó alapvető szabályai nem érvényesülnek, oda inkább nem kell elmenni, vagy pedig fel kell készülni, durváskodás esetén, a helyszín méltóságteljes, megindokolt elhagyására. (Ahogyan szintén volt főszerkesztőnk mondta: „Én kiállok a harcra bárhol, bárkivel, bele akár a golyózáporba, de ha szarral lőnek, elmenekülök, mert azt nem bírom." Igen, a bátorság és a kiállás határa...)

Hogy Tamáséknak Kovászna megyében mindezek ellenére és mindezek mellett vannak az ilyen malőröknél sokkalta nagyobb problémái, jelzi a Mikó-ügy, a Román Ortodox Egyházzal való vita, a titkosszolgálatok és a mindennapi nacionalizmus ottani terrorja – nem lennék a helyükben semmi pénzért. A kormánynak – nem csupán az új prefektus révén, hanem az RMDSZ vezetőivel történő mihamarabbi tisztások és egyeztetések útján is – egyértelmű jelzéseket kell leadnia, hogy nem hagyja elfajulni a helyzetet. Ezek a helyi ellentétek külön potenciálra jutnak az alkotmánymódosítással és főleg a területi-adminisztratív újjászervezéssel összefüggésben, és véleményem szerint mihamarabb tudatosítani kell, hogy ilyen körülmények között milyen konfliktusok és jelképes cselekvések célravezetőek, és melyek azok, amiket minden áron kerülni kell.

Ezzel kapcsolatban a román kormányt illetően két nézet ütközik: az egyik szerint a nacionalista botrányok kapóra jönnek a kormánynak, mert legitimitást kölcsönöznek bizonyos, a magyarok számára kedvezőtlen intézkedések meghozatalának (ahogyan kapóra jött az említett szégyenletes kampány, szintén az Antena 3 vezetésével az RMDSZ kormányra kerülése ellen); a nézet másik szerint akadályozzák Pontáékat a helyzet modern, európai, számunkra is kielégítő rendezésében, amihez a kormányban meg volna a politikai akarat. Jómagam még hiszek az utóbbiban. Vagy legalábbis hiszek a miniszterelnök többször, legutóbb is megismételt fogadkozásában, hogy egy másfajta politizálási módot szeretne meghonosítani.

A másik hozzátenni valóm a román sajtó egyre durvuló hangneméhez annyi, hogy nem tudni, ki kezdte, de emlékezetesek a másik oldal lefutásai is, az elnökpárti tévék inkvizíciós lerohanásai a Monica Macovei – Rodica Culcer – Andreea Pora ostoros hölgykülönítmény vezetésével. (Apropó bevatkozás az igazságszolgáltatás ügyeibe...) Azoknak, akik nem apukálták vagy elfelejtették, tanúként mondjuk el, hogy eszelősségükben egy cseppet sem voltak kevésbé félelmetesek, különösen, hogy érezhető volt, milyen erők és szolgálatok állnak a hátuk mögött. Persze lehetne azt mondani, hogy nekik viszont igazuk volt, hiszen a korrupt ellenzék tagjait – az ellenzék korrupt tagjait (vagyis az összest) – szedték ízekre, meg kell adni, jóval kulturáltabban, választékosabban, de talán még kíméletlenebbül, mint a mostani surmók.

És hát emlékeznek a kedves és kedvetlen olvasók azokra a lehallgatási jegyzőkönyvekre, a híres sztenogramokra, amelyeket a derék ügyészek egyenesen a sajtó számára állítottak össze és elő? Milyen élvezettel olvashatták azokat a narancsos vezetők! Hogy derülhettek rajtuk, különösen, ha a közszolgálati tévében sikerült még egy-egy kis inkrimináló, inflagrantizáló filmecskét is összevágni, vagy az ANI főnöke mikrofonokkal és lehallgató készülékekkel teledűzdelt testét bedobva érdekelten kíváncsi újságírókat leplezett le! Milyen kéjes borzongás futhatott végig az MCV-s európai urakon és hölgyeken hátgerincén: milyen jól mennek az igazságszolgáltatás dolgai Romániában!

De térjünk vissza a médiára és módszereire.

Olvasom a maszolon: „ugyanakkor azt állították, hogy Kovászna megye tanácsa honlapjának nincs román nyelvű változata. Ez utóbbi állítás alátámasztására egy Photoshop programmal meghamisított képernyőmentést mutattak be."

Komolyságom megőrzését megnehezíti, hogy kínomban eszembe jut a morbid vicc (Orvos a beteghez: - Van egy jó hírem és egy rossz hírem. Beteg: - Kezdjük a rosszal. – Hát a tüdején van egy csúnya, gyanús folt. – És mi a jó hír? – A Photoshop programmal el tudom tüntetni!), de fegyelmezetten mégis előveszem a felháborodásomat: itt szégyentelen és durva hamisítás történt, majdnem olyan, mint amikor az elnök megsimogatott egy gyermeket, s trükközéssel azt hozták ki, hogy megütötte...

Ugyancsak a maszolon olvasok egy másik szándékos hamisításról: „A hotnews.ro román hírportál szenzációhajhász címmel hívta fel az olvasók figyelmét", és a románra fordítás során súlyosan elferdítették a legjobban jegyzett magyar válogatott labdarúgó, Dzsudzsák Balázs szavait (a cél itt is nyilvánvalóan a nacionalista – szurkolói – indulatok felkorbácsolása); erről pedig ismét csak az jut eszembe, hogy az Antennákkal szembeni megvetésem nem mentheti fel azokat a bérenc, ügynökökkel teletűzdelt „források" (hírügynökségek, tévé- és lapszerkesztőségek) manipulátorait, akiket a titkosszolgálatok táplálnak irányított információkkal, köteleznek programszerűen erkölcsi „bérgyilkosságra", lejárató kampányokra. Ezek mindkét oldalon megtalálható nem mai dolgok, de azért tudjuk, hogy ki fejlesztette tökélyre a módszert (a dossziékkal való zsarolás művészi rangra emelésével együtt).

Mert milyen is legyen a sajtó hangvétele, amikor az ország legmagasabb közméltósága, akinek a törvénytisztelet és a politikai korrektség megtestesült példájának kellene lennie: azt üzeni a szakszervezeteknek, hogy kapják be neki, azt mondja, hogy inkább szopja le a legnagyobb hatalmat, mint a sok kicsit (utána meg mostanában éppen ez utóbbit teszi), lebuzizza egyik elnökjelölt ellenfelét, felrója a másiknak a felesége halálát, lebuzizza az újságírót is, büdöscigányozik, gyermekekre emel kezet, szexista kijelentéseket tesz, legutóbbi politikai ellenfeleit leállatozza (békát, disznót, macskát, kutyát, varánuszt és egyebeket kiált rájuk), a tévé szemeláttára dorbézol és ittasan vezet satöbbi, satöbbi. Az általa is annyira gyűlölt, néha valóban förtelmes Antena 3 olykor finom úriembernek tűnik hozzá képest.

A manipulált, a lejáratás szolgálatába állított médiumok, ellentétes szélsőségekként, kiváltják, gerjesztik, feltételezik egymást – de a racionális emberben ki is olthatják egymást. Egyszerűen nem kell nézni egyiket sem, próbálják ki, olyan jóa! Utána már csak türelmesen meg kell megvárnunk, amíg az ilyen akciók, alapok és alakok szépen együtt elvonulnak a történelem szennycsatornájába, lefolynak hordalékukkal, s az örvények is elülnek nyomukban.

Utóirat

Lomnici Zoltánt, a Legfelsőbb Bíróság egykori elnökét 2011 decemberében kiretusálták a magyar köztévében, a fejét elkenték (feltehetően kezdetleges Photoshoppal), a törzse ott maradt, vádlón. (Tőkés László mellől „vették ki", hogy pontosan miért, nem emlékszem, de lehet, hogy nem is tudtam. A védekezés, miszerint még mindig jobb, mint ha a fejét hagyták volna meg csak, önmagát minősíti.) A durva cenzúrával ez egész kísérteties magyar médiairányítási rendszer nevetségessé vált, azóta a sok nevetség groteszkbe fordult. Önálló, független, szabad magyar sajtóról bizonyos szempontból már nem lehet beszélni.
A honlap meghamisítása, egy diverziós hazugság alátámasztására viszont a fentinél jóval súlyosabb eset: bűncselekmény. Csak a módszer ugyanaz.

És ez a módszer, a valóság meghamisítása itt és ott, számunkra felveti azt az egyáltalán nem vicces dilemmát, hogy most már melyik a jobb: a pártállami jellegű, gátlástalanul elnyomó és cenzurázó tévé (lásd hozzá Esterházy Péter esetét is), vagy pedig az elszabadult, gátlástalanul szabados, mocskolódó tévé?

Mi erdélyi magyarok szerencsés helyzetben vagyunk, nem áll előttünk – mint Buridán szamara előtt – a választás dilemmája, mindkettőt élvezhetjük. Vagy kikapcsolhatjuk.