Ha a Die Welt újságírója tudott volna magyarul, cikkét, melynek címe „A tisztességes muszlimok tiltakozása elmaradt”,  „Törököt fogtam, s nem ereszt” cím alatt közölte volna.

A jelek ugyanis arra utalnak, hogy muszlim kérdés jóval súlyosabb, mint ahogy azt korábban gondolhattuk. Az éppen kampányoló német politikum számára létfontosságú kérdésnek tűnt, hogy – az európai terrorakciók nyomán – a Németországban élő muszlimok tömegeit egy demonstratív tiltakozó akcióban vonultassa fel, azt bizonyítandó, hogy a „tisztességes” muszlimok határozottan elutasítják a terrorizmust. Tehát a német politika döntése, miszerint Németország jövőjét a muszlim bevándorlókra kell és lehet építeni, helyes volt. Már magának a helyszínnek a megválasztása is egyfajta PR-döntés nyomán született. Helyszínül ugyanis azt a kölni Dóm-teret szemelték ki, melyen a tavalyelőtti szilveszteren tömeges molesztálásokra és erőszakoskodásokra került sor. (A szó szokásos értelmében vett erőszaktételekre az adott körülmények közt – bár olvashattunk ilyesmiről is – nemigen adódhatott alkalom.)

A nagyszabású tüntetésre legalább 10 000 résztvevőt vártak. Főként muszlimokat, bár a keresztény felekezetek és az Alternatíva Németországért kivitelével az összes parlamenti párt részt vett a toborzásban. Az eredmény, bár a főszervező egy muszlim vallásra áttért, gazdag német nő, Lanya Kaddor volt, s egy neves muszlim író és tévékommentátor is a vállalkozás mellé állt, keserű (bitter) csalódásba torkollott. Szombaton a szokásos túlzásokat is figyelembe véve 500-3000 ember gyűlt össze. A videofelvételek alapján az sem mind muszlim. A Die Welt cikk szerzője szerint egy nagyobb török lakodalomra is összeverődik ennyi ember.

A legtöbb németországi mecsetet birtokló Török-Muzulmán Unió nem is vett részt a mozgósításban. Vezetői úgy vélték, hogy a tüntetés a muszlimok rosszakaratú kirekesztését szolgálja, olyan – a sajtó és a politikum által installált – hatásvadász akció, melynek semmi köze sem lehet a muszlim népesség voltaképpeni szükségleteihez.

De sajnos nem csak a – jobbára török irányítás alatt álló – Unió maradt távol a tiltakozástól. A nemes gondolat a németországi muszlimok elsöprő többségét sem indította meg. „Ez elkeserítő. – szögezte le a Die Welt újságírója – De ez van. Tudomásul kell végre vennünk.”

S a befejezés: „Marad a remény, hogy a németországi muszlimok többsége mégiscsak irtózik a terrortól. Annak, aki Berlinben vagy Kölnben liberális törököt vagy arabot szeretne látni, tágra kell nyitnia a szemét. De az a liberális iszlám, melyről a média és a politikum álmodozik, egyfajta Potyemkin-falu csupán.”

E szavak annak ellenére is igazak, hogy tényleg akadnak a német világlátással maradéktalanul azonosulni képes értelmiségiek, néhány író, tévésztár, pszichológus, a többség azonban nyilvánvalóan nem ilyen.

A N24 nevű hírtelevízió az esemény alkalmából interjút készített Pinar Cetinnel, a neves török származású politológusnővel is. A harmadik generációs német állampolgár – három kisgyerek anyja – a riporter kérdésére leplezetlenül kimondta, hogy ő sem helyeselte a rendezvényt. S bőven voltak – gyönyörű németséggel fogalmazott – érvei is. A muszlim terrorizmusnak összehasonlíthatatlanul több muszlim áldozata van, mint keresztény. A muszlim vallás ugyanúgy nem mosható össze a terrorizmussal, ahogyan a német kultúra sem a hitlerizmussal. Még akkor sem, ha Hitlernek a mai Németországban is élnek gyilkos rajongói. A muszlim vallás és a muszlim viselet ugyanolyan összetevője az arab identitásnak, mint a német viselet, vallás, szokásrend és kultúra a németnek. Ő Németországban él, ott növekedett fel, munkája, családja, egész élete odaköti, de ő is muszlim kendőt visel, és Törökországot tekinti második hazájának. Családjával évente ellátogat ősei szülőföldjére. A Németországban élő törökök és arabok elsöprő többsége tisztességes életet él. Hétköznapjaik alig különböznek a németekéitől. A tüntetést azonban a szervezők meggondolatlanul időzítették. Ramadán van, a németországi törökök a mecsetekben gyülekeznek, mint ahogyan karácsonykor a keresztények is inkább templomba mennek, mintsem politikai tüntetésekre. Ennek ellenére a mecsetekben – mindenikben – az imám szombaton is elítélte a terrorizmust, és a hívek a békességért is imádkoztak.

Aki Pinar Cetint végighallgatta, ráébredhetett, hogy a kultúrák együttélése tényleg nem az a kérdés, melyet politikai tüntetéseken lehetne normalizálni. A politika mindig leegyszerűsítő fogalomrendszere csak növelheti a zavart. A Die Welt cikkének névtelen szerzője sem érzékeli, hogy amikor „emberarcú iszlámról” beszél, s ezt az iszlámot a nyugat-európai liberalizmus képére és hasonlatosságára szeretné elképzelni, a muszlim vallást és kultúrát kimondatlanul is embertelennek, szabadságellenesnek, jogtiprónak bélyegzi. S saját kultúráját valamiféle egyetemes emberi – azaz a partikuláris kultúrák fölött álló (s ekként paradox, mert fogalmi képtelenséget implikáló) – kultúrának tekinti. Ez még akkor is igazságtalan, ha az iszlámnak a mi európai nézőpontunkból vannak ellenszenves vonásai is. Arra azonban nem gondolunk, hogy az ő nézőpontjukból a mi keresztény vallásunknak (még inkább vallástalanságunknak), erkölcsünknek (még inkább erkölcstelenségünknek) is lehetnek ellenszenves vagy akár visszataszító vonásai is.

A megoldás nem az, hogy kölcsönösen megpróbáljuk egymásra erőltetni nyelvünket, szokásainkat, kultúránkat vagy kulturálatlanságunkat, hanem az, hogy megpróbáljuk kölcsönösen elfogadni egymást. Az osztentatív „Nem tartozunk hozzájuk!” (mármint a terroristákhoz) – ez volt a tüntetés szlogenje – félrevezető, mert legjobb esetben is csak féligazság lehet. Az adekvátabb jelszó a „Másságunk ellenére is összetartozunk!” lehetett volna.

Csakhogy az efféle jelszavakat komolyan is kellene gondolni. A Die Welt cikkének elkeseredett hangneme arra utal, hogy a németek ezeket a szlogeneket soha nem is gondolták komolyan. Beérték a megható retorikával. Azt hitték: többé vagy kevésbé barna arcú németekkel fogják országukat benépesíteni. S csak most kapnak észbe, amikor úgy tűnik: a dolog mintha mégsem egészen így működne.

Lehet, hogy vénségemre is javíthatatlanul naiv maradtam, de én még mindig hiszek benne, hogy az emberiségnek (ha lesz még rá ideje) a kultúrák együttélésének radikálisan új (vagy nagyon is régi?) technikáit kell kieszelnie.

Engem már aligha lehet meggyőzni arról, hogy a kultúrák együttélése – a sok évezredes tapasztalat dacára is –  merőben lehetetlen. Ma is (akárcsak a középkorban) a kölcsönösen tiszteletben tartott autonómiák rendszere jelenthetné a kiutat.

Fotó: YouTube