Csak azért, mert tavaly is volt ilyen. És ha hozza a közvélemény-kutatóknál az elvárt számokat, akkor jövőre is lesz. Egy éve Borsodból indultak kegyetlen hideg februárban, a híradók szibériai expedíciós különítménynek mutathatták az útszéli hóban a szél által tépázott vonulókat. Most Sellyéről indult az első csapat, tavaszias enyhületben, a polgármesterrel az élen, közmunkásokból verbuválódva. Húsz-harminc ember láthatósági mellényben megy az út szélén.

Köztük ott az a Nyakó István szocialista politikus, aki már tavaly is főszervező volt, s este a tévében beszámol az eseményekről. A megszokott politikus egyenruha helyett meleg pulóverben, s azzal kezdi, hogy bocsánatot kér a borotválatlanságért és a megjelenésért, de hát egy éhségmenet nem az öltözöttségről szól.

Akinek jó az emlékezete, az arra is visszarévedhet, hogy egy éve szó szerint ugyanígy ült be Nyakó a parlamentbe, s már akkor sem úgy nézett ki, mint akinek köze van az éhezéshez, sőt inkább egészségtelenül táplált napközisnek tűnik ma is, aki miatt a konzervatív kormány bevezeti éppen a mindennapos testnevelést. Nem jellemeznénk személyiséget külső jegyekkel, aljas dolognak is tűnhet kultúremberek között, de ha Ron Werber a közelben van, akkor bizonyára ő is azt mondja, hogy egy soványabb politikus hitelesebb lenne ebben a kampányban.

S ezzel még nem értek véget a déjà vu emlékezetrohamok. Ugyanis alig haladt el az éhségmenet a második községig, ott már várta őket egy kormánypárti fogadó bizottság kenyérrel és szalonnával, ha már az éhség a gond, azon gyorsan lehet segíteni. Tavaly hólapátolást ajánlott az egyik útbaejtett kormánypárti polgármester. Logikailag összetettebb módon: munka, munkabér, táplálék, aki nem dolgozik...

Legalább három televízió kamerái vannak beélesítve a pillanatra. Az úton áll a kormánypárti fogadóbizottság, az őszes úr kezében füleskosár (mint Piroskának a Grimm mesében), egy szépen sült cipó a tetején. Szemben feltűnik az éhezők menete, közelednek egymáshoz a politikai ellenfelek. A drámai pillanat hosszas késleltetés után elkövetkezik, s nem tudható, hogy bohózat vagy tragédia lesz belőle. Talán akkor lenne hiteles, ha összeverekednének. Vagy mi, a nézőközönség, esemesben szavazhatnánk, hogy melyik játssza meggyőzőbben a szerepét.

Cseppnyi tanácstalanság a két társaságban, ahogy találkoznak. Mindkét csoportosulás élén egy-egy megyei képviselő, ugyanannak a súlytalan politikai döntéshozó testületnek a tagjai (vélhetően jó fizetéssel) ellenkező oldalról. Szevasz-szevasszal köszöntik egymást, s az éhségmenet egyszerűen kikerülné az akadályként elébe álló társulatot. Együtt vonulnak egy ideig, vitatkozik a két gyülekezet vezére. Ritka pillanat: láthatóan dolgoznak a politikus urak éppen a tiszteletdíjukért. (Ritka magasröptű dialóg: Szégyelld magad! – Te szégyelld magad!)

Én az éhséggel nem viccelnék. Föl tudom tételezni, hogy a végsőkig elkeseredett emberek indultak el 2013 Magyarországán, Európa közepén demonstrálni, hogy mekkora itt a baj. Nekem az nem tetszik, vagy inkább azt tartom kicsinyesen torz, abszurd és egyben drámai helyzetnek, amit a hazai politika művel a tömegekkel. Rárepülnek a helyzetre, és tévétársaságok meg újságírók közreműködésével kihozzák belőle a haszonelvű maximumot. Mindkét oldal. Egy legyártott színház szereplői, s mi volnánk azok az éhezők, akiknek a bőrét éppen viszik a vásárra. És a mi szavazataink tartják őket a porondon.

És még egy érlelődő bizonyság. Az utóbbi időszak jelentkező kis pártjai, alakulatai és összefogási kísérletei, belefoglalva az aktuális éhségmenetet, azt mutatják, hogy térünk vissza a kétosztatú berendezkedéshez. A szocik nélkül nem lehet leváltani a Fideszt, de az „elmúltnyócév" is erősen bennünk van még. A kérdés csupán arra az alternációra egyszerűsödik, hogy a leváltó hangulat lesz erősebb, vagy az apátia marad uralkodó, amely egyformának látja mindkét bagázst.
S nem merek állást foglalni, melyik a rosszabb Magyarországnak.