Akik átélték, jól megjegyezték: ahogy szűkül odakint a valóság tere, úgy válik egyre fontosabbá a fikció. Hirtelen ott kezdjük keresni (könyvekben, előadásokban, filmekben) azt az igazságot, amit a napi életben nem lehet kimondani. Ekkor válik az irodalom menedékké, szigetté, külön kis köztársasággá, az olvasók apró demokráciájává. De ki vágyik megint erre? Jómagam egyszer már átéltem, amikor az irodalom visszaváltozhatott irodalommá, visszatérhetett a maga sajátos problémáihoz, és nem kellett hálás cselédként rajta kívüli ügyeket, missziókat, feladatokat ellátnia. A mondat lett megint fontos, és nem az ideológia árnyékában didergő igazság. Pontosabban az irodalom igazsága lett fontos, és nem a politika, a rendszer igazsága. Ami persze így is az életről, életünkről szól, mert nem szólhat másról.

Az idei könyvhét egyik dilemmája is épp ehhez kapcsolódott. Gács Anna fogalmazott így az Írók Boltjában elhangzott beszédében: „…azt mégsem szeretném, hogy az irodalom menedék legyen. Menedék egy olyan országban, ami senkinek nem kínál menedéket. Nem szeretném, ha a könyvhét író és olvasó számára közös diadala után az irodalomra megint úgy kéne tekintenünk közös esendőségünkben, mint valaminek a helyettesítésére, mint virtuális színtérre, ahol a máshol nem létező szolidaritás, a máshol nem létező köztársaság megtestesül.” De az sem csoda, hogy a könyvhét hivatalos megnyitóbeszédében Závada Pál felvállalt ünneprontással a kulturálatlanság diadalmaskodásáról, az alkotás autonómiájának csorbulásáról, a kivéreztetésről, és a távolodó Európáról ejtett szót.

Mindezek mellett, akik kilátogattak a térre, igyekeztek a „normális” ügymenet mentén leginkább csak a könyvekre és a szerzőkre figyelni. Hiszen az új könyvnél, és főként egy jó új könyvnél – és így kissé én is patetikus leszek most – semmi sem testesíti meg jobban a reményt. Azt az önállóságot és szabadságot, ami nélkül sem az olvasás, sem az olvasó autonómiája nem létezhet. És az sem, ami ezekből a kis szabadságokból felépül, és ami soha nem hasonlít az autokráciára. Olvasó emberről úgy pereg le az önkény, mint viaszosvászonról a kilöttyintett húsleves. Valahogy sosem lesz a része, ha látszólag közömbös is marad.

És szerencsére van is mit olvasni. Mindjárt két regényt is ajánlanék, amelyet erdélyiként kötelező lenne feltenni a polcra. Vida Gábor kissé félrevezető, mégis pontos című művét, az Egy dadogás történetét. Mielőtt a kiéhezett logopédusok rávetnék magukat a regényre, álljon itt egy kis részlet belőle: „A Nagy Erdély-regényt most sem tudom megírni, mert valami egészen más jár az eszemben, egy vagy több lépcsőfokkal mélyebben. Különben Erdély ma már egy kisregény csupán, zsugorodik, és unja mindenki, elege van belőle, fárasztó, lerágott csont, és miközben a múltra meg a hagyományokra épülő jövőt firtatjuk, mindenki elfelé tart. Száz éve nincs már itt magyar jövő, régebben sem volt talán, csak úgy tűnt, már be sem kell ismerni, ezen is túl vagyunk, bár éppen arról írok, hogy nem akarok ilyen egyszerűen túl lenni rajta.” A dadogás története tehát egyben önéletrajzi regény, miközben Erdély-történet, józan és kesernyés hang kísér minket a közelmúlt furcsa és „nyílegyenes labirintusában”.

Tompa Andrea új regénye az 1950-es évek elején indul: négyen mesélik el sorsukat a korabeli Erdélyben. Három nő (egy széki asszony, egy kolozsvári leány, valamint egy szerzetesnő) és egy rózsanemesítő férfi szólal meg, s mindez a Tompa Andreától megszokott alapossággal, összetettséggel és nyelvi igényességgel.

Nem akarok ilyesmit írni, mert a károgás és a túllihegés egyaránt hamisan szól, de az utóbbi időkben elég jó formát fut az Erdéllyel kapcsolatos irodalom (ami ma már kétségkívül a magyar literatúra szerves része, hiszen a legkiválóbb magyarországi kiadók gondozzák a műveket). És ezt jó íróként, de még jobb olvasóként átélni. Tartsanak velem!

Fotó: zarojel.hu