Bár nagyon érdekelt, valamiért mégis csak a napokban néztem meg Florence Foster Jenkinsről és az ő hamisítatlan énekéről szóló filmet (Florance – A tőkéletlen hang).

A gazdag New York-i hölgy megszállottan rajongott a komolyzenéért. Saját rajongói klubot alapított, házában híres zeneszerzők és karmesterek fordultak meg. Ezzel még nem is lett volna baj, hiszen a mániákus művészetpártolásnál már csak a közöny rosszabb, csakhogy a hölgy a fejébe vette, hogy gyönyörű hangja van, és ezt, mármint a csak az ő fejében létező élményt megpróbálta másokkal is megosztani. Sok pénzzel elérte, hogy igazi nagyágyútól vegyen énekórát, aki csupán azt kérte, hogy a közreműködését teljes diszkréció övezze, így aztán az órákon úgy tett, mintha valódi tehetséggel lenne dolga és nem holmi kontárral. A férj szintén nem kevés pénzzel elérte, hogy a tökéletlen hangot csak zártkörű, válogatott közönség élvezhesse (leginkább nagyothallók és rajongók vagy mindkettő), a kritikusok pedig némi plusz pénzért cserébe ódákat zengjenek arról, ami nincs.

Florance-ban nem is a tehetségtelenség a lenyűgöző, hanem az önmagába vetett, kétely nélküli hite. Elhiszi magáról, hogy kora egyik legjobb énekese, és ettől már azzá is vált, megspórolva az oda vezető út fáradságait. Csak a legnagyobb zsenik (és kutyaütők) képesek a hit effajta intenzitására. Így aztán nem csoda, hogy végül mindenkit megbabonáz: lassan azt is elhiszik, hogy maga Mozart is a dilettantizmusra és nem a tehetségre írta a maga műveit. Azok a tiszta hangok, amelyek eleve nem lehetnek tiszta hangok.

A „siker” viszont, ahogy az lenni szokott, elbizakodottá tette. Hangfelvételt készített, beküldte a rádióba, majd kibérelte a Carnegie Hallt, ahová még a legnagyobbak is lábujjhegyen lépnek be. A jegyek pillanatok alatt elkeltek. Volt, aki azért ment el, mert nem akart hinni a fülének, mások meg mindent elkövettek, hogy higgyenek a saját fülüknek. Florance önnön magától megszédülten a borzalmasabbnál is borzalmasabban énekelt. Sokan harsányan nevettek rajta, de végül megtapsolták (mert ez már annyira rossz, hogy szinte jó), mások révülten hallgattak az első sorokban, mert már lekötelezte őket a Florance-tól kapott számos támogatás, vagy rajongók voltak és süketek, azt hallották, amit hallani akartak. (Az est persze rossz véget ért, mert végül egy kritikus már nem akarta elfogadni a tetemes summát, és megírta, amit már nem lehetett tovább titkolni. A hölgy pedig előbb belebetegedett, majd végül belehalt a kudarcba.)

Engem a közönség érdekelt a legjobban. A hazugságok fokozatai. Az őszintén hahotázók, akik végül mégis elfogadják a helyzetet, hősiességet képzelnek oda, ahol csak a puszta dilettantizmus fénylik, és végül elnyomják magukban az egyetlen hiteles reakciót: a nevetést. A lekötelezettek, akik a világért sem vallanák be maguknak, hogy az az igazság, ami bekúszik a fülükbe, az a rettenetes nyivákolás, amit most művészetnek adnak el, mert ha bevallják, akkor konfrontálódni kell, ellépni a húsos fazéktól, megtagadni a „sikerből” rájuk is hulló fényt. És végül a nagyothalló rajongók az első sorokban, akiknek ez az egész már nem is koncert, hanem ünnep, hiszen csodálatuk tárgya lép fel, aki minimális gyakorlással is képes kifordítani a zenei világot a sarkaiból. A végén így csattanhat fel a vastaps, töltheti ki a termet az ováció.

Nem tagadom, én is a rabja lettem. Elhűlve, lefegyverezve tapadtam a képernyőre.

De meg is világosodtam. Most már sokkal jobban értem Orbán Viktort és az ő együttműködési rendszerét.