Az erdélyi származású Enyedi Zsolt, a CEU rektorhelyettese, ha már költözni kell, akkor legszívesebben Erdélybe vinné a Fidesz által csak Soros-egyetemnek hívott intézményt, mert „az a legjobb hely a világon”. Hízelgő az elfogultság, és az az Erdély, amely az álmainkban él, valóban kiváló házigazdája lenne ennek a sokszínű, sokféleképpen gondolkodó, sokféle kultúrában járatos, a minőségben bízó társaságnak. Elvileg ez a definíció minden egyetemről elmondható, de aki ott járta ki az egyetemi éveit pontosan tudja, hogy az ország legfontosabb, leghíresebb univerzitása, a BBTE és a mindenkori román kormányok hogyan is reagáltak a multikulturalitás nevében a magyar karok megalapítására vagy a szétválás gondolatára, amelynek makacs elutasítása végül a Sapientia létrehozásához vezetett. (Pikáns mellékszál, hogy a magyarországi kormánypropaganda fellegvárában, az M1-en az a Ponta sorosozhatott könnyedén, aki annak idején a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem indítandó magyar főtanszék miatt – holott erre törvény kötelezte az egyetemet – bizalmatlansági indítvánnyal buktatta meg a kormányt.) És azt is tudja, hogy ez az intoleranciát nem kívülről kényszerítették az amúgy minden értéket és kultúrát tisztelő egyetemre, voltak annak szép számú hívei a falakon belül is. (Más kérdés, hogy sok magyar oktató és hallgató sem örült túlságosan az esetleges szétválás ötletének.) Mert a többség amúgy pártolja az európai elveket, a civilizáció alapvetéseit, miszerint a kisebbségieknek is joguk van az anyanyelvű oktatáshoz, az önálló karokhoz, de a gyakorlatban mindig is imádott keresztbe tenni. Hiszen a többség szája íze szerinti oktatásban mindig is az asszimiláció lehetőségét látta.

De nemcsak ez foglalná keretbe a CEU esetleges költözését, hanem az a tény is, hogy már az erdélyi magyarok között is sokat romlott a tolerancia mértéke az elmúlt években, párhuzamosan az anyaországi propaganda felerősödésével. Már azt az elemi követelményt is kikezdte, hogy elfogadjuk és tiszteljük az ellenvéleményt és nem minősítjük egyből hazaárulásnak. Holott enélkül semmilyen szellemi környezet nem létezhet. Hazalátogatásaim során egyre gyakrabban figyelmeztetnek, hogy még véletlenül se hozzam fel egy-egy társaságban a politikát, mert csúnya veszekedés lesz a vége az amúgy egymást szerető, kedvelő emberek között (a téma ettől függetlenül úgyis előkerül). Abszurd, hogy szinte vérre megy, hogy ki gyűlöli jobban (píszíbben: ki látja veszélyesebbnek a migránsokat, a senki által sem ismert Sorost stb.) az ellenünk fenekedőket. De az indulat hamar megtalálja azokat is, akik kettős állampolgárok ugyan, de hálából mégsem szavaztak úgy, ahogy azt a kormány és az ottani hívei elvárták. Már rég nem érvek mentén vitázunk, hanem az indulat mértéke a döntő, és az veszít, aki végül megrettenve a „polgárháborús” felindultságtól végül enged, és befogja a száját. Ilyen környezetben hogyan is találna táptalajra bármilyen, az elvárttól kicsit is eltérő gondolat?

Persze igen örvendetes, hogy az RMDSZ elnöke kiállt a CEU mellett, pontosabban elismerte, hogy mekkora veszteség lenne, ha a törvénymódosítás végül elérné a célját, és be kellene zárni az egyetemet. Az is örvendetes, hogy a mérsékelt erdélyi jobboldaliak is elítélik az újkori barbárságot. De félő, hogy Erdélyben, a világ legjobb helyén ezek a hangok vannak kisebbségben a kisebbségen belül. Mert a kisebbség többsége a román többség intoleranciájának kendőzetlen nyelvén beszél, és hallani sem akar az európai vagy humán értékek egyetemességéről. Vagy legalábbis nem a konkrét esetben. Elvben még igen, de a gyakorlatban már nem. Miközben már tényleg csak egy lépés választ el minket a tettlegességtől.