94 millió dollár. Ennyibe került az Egyesült Államoknak az a pár perces rakétatámadás, amelyet a szíriai Al Shayrat légibázis ellen irányítottak. 59 Tomahawk rakéta, 7 halott, 9 sebesült, egy használhatatlan légibázis. Ennyi. A helyzet Közel-Keleten egyébként változatlan: zavaros.

És ezen nem változtat az Egyesült Államok szerepvállalása sem a kérdés megoldására, azaz inkább további összekuszálására. A rakétatámadás sokkja szinte azonnal tovább gyűrűzött. Oroszország azonnal az Egyesült Államokkal fennálló kapcsolataik megromlásáról beszélt. A szír hatóságok nemzetközi jogsértést kiáltottak. A szír ellenzék üdvözölte az eddig jobbára láthatatlanul maradt szövetséges nyílt szerepvállalását. Irán elítélte a támadást. Izrael támogatja a trumpi fellépést. Törökország pedig kissé közelebb dörgölődzött az USÁ-hoz, majd rámordult az ősellenségre, Aszad szír elnökre, hogy azonnal mondjon le.

Mindebből az derült ki, hogy a szír konfliktus nem Szíriáról szól. Semleges terepen néznek egymással farkasszemet a nagyhatalmak, amelyek vezetőinek logikája nem sokat változott: mást itt a nép meg nem ért, csak a túlerőt.

Az Egyesült Államoknak megérte a 94 millió dolláros tűzijáték, hiszen a világ rég nem támogatta ilyen egységben a gyors és határozott megtorlást a még mindig csak feltételezett vegyi fegyver bevetésre. Donald Trump – akiről még ma is azt suttogják legádázabb ellenfelei, hogy Vlagyimir Putyin embere – bebizonyíthatta, hogy nincs ez így. Sőt! (Az még nem világos, hogy az USA értesítette-e a támadásról Oroszországot vagy sem, de ez az elemzők szerint mellékes.) Az nem mellékes, hogy a támadás után 2 százalékkal nőtt az olaj hordónkénti ára, ami jó Oroszországnak és jó a Trumpot támogató olajlobbinak is.

Ami a péntek hajnalban történtekből kiderült: az Egyesült Államok feladta az Obama alatti – inkább körülményes, mint körültekintő – katonai balettjét. Trump az azonnali és méreteiben elrettentő reakciók híve. (Mert azért senki nem vonhatja kétségbe, hogy 94 millió dollárt elfüstölni néhány perc alatt nem átgondolt akció lett volna.) Továbbá, hogy a világ oda kíván csatlakozni az Egyesült Államokhoz, ha az kellő határozottságot mutat. Oroszország elszigetelt, legfeljebb Iránra számíthat a diplomáciában, Kína sokkal óvatosabb annál, hogy kockára tegye egyre növekvő gazdasági erejét egy Kreml-barát nyilatkozattal. A nemzetközi közvélemény határozottan utasítja el a vegyi fegyverek használatát, azt semmilyen körülmények közt nem tartja bevethetőnek. Ennek ellenére nem lehetünk derűlátóak.

A péntek hajnali támadás és az azt követő visszhangok is arról vallanak, hogy eltűnt az a gondolkodás, amely a konfliktusokat tárgyalások útján próbálja rendezni. Ma egyetlen hangon beszél a diplomácia: az erő hangján. S csak remélni tudjuk, hogy a szemben álló felek – jelesen az USA és Oroszország –rendre megtalálják azokat a kiskapukat, amelyen még mindig visszavonulhatnak biztonságosabb terepre, ha aláaknázott területre tévednek.

Mert ahogyan a szír konfliktus nem Szíriáról szól, úgy nem rólunk – kisemberekről – szól a diplomácia sem. Mi csak elszenvedjük azt. Például úgy, hogy azon kapjuk magunkat: gyűlöljük azokat az embertársainkat, akikről három-négy éve azt sem tudtuk, hogy léteznek, s akiket szintén az erőszak diplomáciája tett földönfutóvá vagy taszított éppen terroristaként megjelölt érdekcsoportok karjaiba. 

Illusztráció: The Huffington Post