Nem tudjuk, mekkora bajjal jár a „túl nagy keveredés” – a szónok erre nem tért ki, csak azt hangsúlyozta, hogy a bajok elkerülésére meg kell őrizni az etnikai homogenitást, ami egyenesen kulcskérdés (még akkor is, ha „Szent Istvántól tudjuk”, hogy mindenkit be kell fogadni). Mert hát hogy maga az élet igazolta, miszerint a „túl nagy keveredés” bajjal jár. Jelen esetben éppen a magyar etnikum homogenitásáról lenne szó.

Persze, az is titok maradt, hogy miként igazolta az élet a „túl nagy keveredéssel” járó bajokat.

Azt viszont sokan – akár személyes tapasztalatból is – tudjuk, hogy mondjuk a román nép esetében mekkora bajt okozott – és nyilván nem a homogenitás elveszítése, hanem éppenséggel megőrzése.

Nicolae Ceaușescu ugyanis sokkal előbbre járt szónokunknál: a hetvenes évek végén jelölte meg programszerű célkitűzésként a román nemzet homogenitásának megvalósítását. Ő persze nem bajokról beszélt – az aranykor Romániája ugyanis (szintén lekörözve más országokat) jól teljesített –, a nemzeti homogenitásban a „szocializmus és a kommunizmus közös nyelvét”, a „munka nyelvét” vélte felfedezni.

A „munka nyelvének” elsajátítására nem is volt szükség; hagyomány szerint az országban akkor is inkább csak mímelték a munkát. Annál több bajt okozott viszont a „szocializmus és a kommunizmus közös nyelve”, mivel sok tekintetben újra kellett tanulni a román nyelvet. Eltűnt például az „együttélő nemzetiségek” fogalma, amelyet felváltott a „nemzeti kisebbségek” szópáros. Nem beszélhettünk többet romániai magyar írókról, ők ugyanis a „szocializmus és a kommunizmus közös nyelvében” magyarul író román írókká lényegültek, a cigány szó kikerült a szótárból, a filmekben pedig muzsikussá változott. És fizetés helyett javadalmazást kaptunk, a munkás a termelőeszközök megtermelője, tulajdonosa és haszonélvezője lett,– de hadd ne soroljam tovább…

A nemzet homogenizálása azzal is járt, hogy nem lehetett többé a kisebbségek nyelvén megnevezni a földrajzi településeket, a domborzatokat, a folyók nevét, így lett aztán például a román közszolgálati rádió bukaresti magyar adásának (amely a homogenizálás során az egyedüli magyar nyelvű rádióadássá lett) e sorok szerzője által jegyzett sportműsorában a cluj-napocai stadionból sétatéri stadion, a timișoareiból Bega-parti, a bucurești-iből pedig fővárosi. Arad maradt.

Aztán a levéltárak következtek. Az Erdélyi Nemzeti Múzeum Levéltára, a nagyszebeni Szász Nemzeti Levéltár, könyvtárak, múzeumok – a gyulafehérvári Batthyaneum könyvtár, a marosvásárhelyi Teleki könyvtár, a nagyszebeni Bruckenthal múzeum – váltak elérhetetlenné a kisebbségek számára, akiket így múltjuktól, kulturális örökségüktől fosztottak, és akiknek be kellett érniük a „román jelennel”.

A román nemzet aztán igazán az iparosítással vált homogénné: a nyakra-főre létesített erdélyi vállalatokat a Kárpátokon túlról betelepített munkásokkal töltötték meg, az egyetemet végző magyar diákokat viszont a Kárpátokon túlra helyezték ki. És aki mégis haza akart kerülni, nem fogadta el a kinevezést, annak vissza kellett fizetnie tanulmányi éveinek borsosan megszámított költségeit. (Alighanem innen vehette át nemrégiben a Román Akadémia az elvándorlás megakadályozását célzó ötletét).

De mivel még mindig nem volt eléggé homogén a román nemzet, hát megszüntették a nemzeti kisebbségi színházak sepsiszentgyörgyi fesztiválját és megalakult a homogenitás eszméjét igen bölcsnek találó Magyar Nemzetiségű Dolgozók Országos Tanácsa.

A „káderlapokban” pedig a legfontosabb tételt a külföldi rokonok jelentették. A külföldi rokon a legsúlyosabb társadalmi és erkölcsi megbélyegzést jelentette. Persze, ez a „homogén románokat” is érintette, ám a dolgok természete szerint elsősorban a nemzeti kisebbségeknek akadtak külföldi rokonai…

És alig tíz év elteltével, a nyolcvanas évek vége felé a jó emlékezetű pártfőtitkár már ki is jelenthette, hogy Romániában csakhamar végképpen megoldódik a nemzeti probléma. Egy hirtelenül jött, halálos kimenetelű ólommérgezés azonban megmentette a kisebbségeket a „végső megoldástól”.

A „nemzeti homogenitás” pedig keményen visszaütött a többségi nemzetre. A Ceaușescu által „nagyszerűnek” nevezett „elhomogénesített” román nép egészen kisszerűvé lett, a primér, agresszív nacionalista ösztönök rabjává vált, magába zárkózott, kialakult benne a zsigeri gyűlölet a másság, a „külföld” iránt, elszigetelődött, méghozzá nem csak a nemzeti kisebbségektől vagy a külföldre távozott nemzettársaitól, de az egész világtól. És a mai napig sem sikerült megszabadulnia ettől a kórtól…

Ezek tehát a „homogén nemzet” román tapasztalatai. Amelyek alapján jó lenne először elméletileg kiszámítani, hogy vajon a „túl nagy keveredés”, vagy a nemzeti homogenizálás okozza-e a bajokat.

Fotó: historia.ro