Üdvözlöm az etnikai homogenitást Kolozsvárról, Cluj-Napocáról, Klausenburgból. Mi sem jobb egy erdélyi magyarnak, mint azokat az európai hangokat hallani egyre erősebben, amelyek a domináns társadalom teljhatalmát szorgalmazzák egy kisebbséggel szemben.

Meg kell őrizni az etnikai homogenitást, legyen a takarítónő is román – fogalmazott Sorin Grindeanu miniszterelnök a Román Kereskedelmi és Iparkamara gazdasági évnyitóján, aki szerint az etnikai homogenitást meg kell őrizni az országban, mert a túl nagy keveredés bajjal jár.

A mondat egészen pontosan Orbán Viktortól hangzott el a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara gazdasági évnyitóján, és bár a magyar miniszterelnök megengedő volt, a svábtól a bunyevácig sok etnikumot „egy bizonyos sávon belül maradónak” tartotta, okot ad arra, hogy elgondolkodjunk az etnikai sokszínűség kérdésén.

Ismereteim szerint a bunyevácok és svábok többsége elsősorban magyarnak tartja magát, etnikai értelemben tehát nem alkot „egy bizonyos sávot”, hanem magyar etnikumú. Ez már önmagában azt igazolja, hogy az etnikai identitás hátterét vizsgáljuk, akkor nem az esszencialista megközelítés igazolódik – azaz, ha bunyevácból lehet magyar, és svábból lehet magyar, akkor a bunyevác vagy sváb nem egy kőbe vésett, biológiai stb. tényező, hanem egy társadalmi konstrukció, amelyet szabadon felülírhatunk. A romániai népszámláláskor sem nőtt nagyobb bajuszunk attól, ha magyar helyett székelyt írt be a kérdezőbiztos.

A sáv alatt persze azt érti a miniszterelnök, hogy léteznek összeférő és nem összeférő kultúrák, azaz olyan távolságok egyes etnikumok között, amelyek már nem tudnak együtt élni. Csakhogy ez egydimenziós megközelítés. Az természetesen igaz, hogy távolról érkező emberek integrálása nehéz, sőt gyakran problémás, de aggódva figyelem a nagy-britanniai erőszakhullámot, ahol a helyi szélsőjobboldaliak nem értették meg, hogy a magyar és lengyel még része az etnikailag elfogadható sávnak, így aztán el-elpüfölnek néhányat közülük.

Egyébként sem tudok etnikai sávmérőről, de szívesen beszereznék egyet. Már csak azért is, mert saját etnikumunk egy jelentős hányadát ki is szűrhetnénk. A számok ugyanis azt mutatják, hogy Magyarországon minden ötödik nő olyan családban nőtt fel, ahol az apja verte az anyját, és minden héten legalább egy nőt meggyilkol férje vagy volt férje, élettársa vagy volt élettársa, barátja vagy volt barátja. Ez azt jelenti, hogy a kulturális magatartás nem etnikai kérdés: sok mindenen múlik: például azon, hogy hogyan szocializálódtunk, azaz milyen családba születtünk, milyen iskolába járhattunk, milyen anyagi hátterünk van és így tovább.

Belefér az etnikai sávba a feleségét verő kelet-magyarországi magyar családapa? És az olimpia ellen aláíró budapesti egyetemista? Csak mert minden határ meghúzása újabb határok meghúzásával jár.

Nem is a kerítésen túli állapotokért aggódom elsősorban, hanem az itthoni helyzetért. A sorosozás és külföldi ügynöközés itt is felbukkant a politikai diskurzusban, a magyarozást lassan megszokjuk. De mi történik, ha a teleormani fővezér vagy valamelyik táskahordozója etnikai sávról kezd beszélni, és abba a sávba nem férünk be majd? Ne feledjük: ezek társadalmi konstrukciók, amelyeket nem a valóság hajt, ellenben képesek valóságot teremteni.

Én nem akarok etnikailag homogén államban élni, egyébként sem kedvelem a homogenitást. Olyan illúzió, amit elérni sem lehet, de a zsákutca, amelyen elindulunk az irányába, tragédiákkal tűzdelt.

Fotó: kolozsmegye.ro